Abban az időben Jézus hazament Názáretbe. Tanítványai elkísérték. Amikor elérkezett a szombat napja, tanítani kezdett a zsinagógában.
Sokan hallgatták, és csodálkozva mondogatták: „Honnét vette ezt? Miféle bölcsesség ez, amely neki adatott? És a csodák, amelyeket kezével véghezvisz! Nem az ács ez, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon rokona? S ugye nővérei is itt élnek közöttünk?” És megbotránkoztak benne.
Jézus erre megjegyezte: „Nem vetik meg a prófétát, csak a hazájában, rokonai körében, a saját házában.” Nem is tehetett ott csodát, csupán néhány beteget gyógyított meg, kézrátétellel. Maga is csodálkozott hitetlenségükön.
Márk Evangéliuma 6, 1-6
Jézus lépten-nyomon megtapasztalta, hogy druszáinak mindig kifogásai voltak ellene. Még a legalapvetőbb tiszteletet sem adták meg Neki, mert nem a tisztes nevén szólítják meg, beszélnek Róla, hanem személyét egy ácsnak a nevéhez társítják. Ez a fajta megjegyzés abban a korban a tiszteletlenség jele volt. Egyedül az édesanyja nevét említik meg, de abban a korban a fiakat az édesapjuk nevéhez kötték.
Számos esetben próbált csodát tenni Övéi körében, de részükről gyakran a visszautasítás és a hitetenség tényét tudta megállapítani. Nehéz a prófétának a saját hazájában, így teljesedik be az ószövetségi prófécia: az embernek a saját házanépe lesz ellensége (Mik 7, 6). Jézus egyik példabeszédében is utal az ellenségeskedés tényére, amelyet a mellette való elkötelezettség okoz (Lk 12, 53). Összeférhetetlenség alakul ki azok között, akik hisznek megváltói személyében és azok között, aki nem.
A hit hiánya visszafordíthatatlanul megakadályozta azt, hogy Názáretben csodák történjenek.
Ft. Ráduly István Zsolt, Torda