Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. 
Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?”
Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?” Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.”
Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Azután Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az írásokban őróla szól.
Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük.
Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az írásokat?”
Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.
Lukács Evangéliuma 24, 13-35
Az emmauszi úton két tanítvány letargikusan sétál. Nincs jókedvük, mert elvesztették azt a személyt, aki számukra a megújulást, az új élet kezdetét jelentette. Jézus felismeri ezeknek a szomorú lelkeknek a fájdalmát, de nem fedi fel előttük kilétét, hanem inkább rávezető kérédéseket tesz fel nekik. Miért bandukolnak olyan szárnyszegetten, min vitatkoztak az úton?
És először Kléfás szólal meg, utána a társa is. Elmesélik Neki mindazt, ami az utóbbi napokban történt a názáreti Jézussal Jeruzsálemben, akivel csúful elbántak.
Az élet gyakran minket is kellemetlen helyzetekbe sodor, megsebződünk, megsebesülünk, de nem halunk meg, csak egy picit elkeseredünk, egy picit lelkileg fogyunk. Jézus kimondatja a két tanítvánnyal azt, ami a lelküket bántja, ezzel elindítja a gyógyulás és a felismerés útját. Lassan kezd lehullani lelki szemeik előtt a fátyol.
Jézus megdorgálja őket, de ragaszkodik ahhoz, hogy együttmaradjanak.
A sajátos kenyértörésben ismerik fel Őt. A kenyértörés lesz az a gesztus, amelyben a húsvéti jelenéseiben felismerik Krisztust. Lelkiállpotuk is megváltozik, mert lángolni kezd a szívük, életük, várdalmaik új lendületet kapnak. Megértik, hogy a feltámadással elindul egy új folyamat, amely a hit győzelme a lelki sötétség, az elkeseredettség felett.
Ft. Ráduly István Zsolt, Torda