Márton Áron püspök életpéldája kiemelkedő mind a katolikus egyház, mind pedig az egyetemes magyarság számára. Személye összefonódott az igazság védelmével, népe és a körülötte élő közösségek nemzetiségre és vallási hovatartozástól függetlenül érdekeinek képviseletével. Alakja kikerülhetetlen a 20. századi erdélyi és kárpát-medencei magyar történelem, úgyszintén a kelet-közép európai kommunista diktatúra évtizedeinek tárgyalása során.
Negyvenegy éven át korlátozott szabadsággal és megrokkant egészséggel is, a végsőkig kitartva és meg nem alkudva vezette egyházmegyéjét, a történelmi Erdély területén. Emberségével, egyenességével, az igazság védelmében folytatott kiállásával kivívta mind híveinek, a római katolikus közösségnek, mind pedig az Erdélyben élő más felekezeteknek az elismerését és tiszteletteljes szeretetét. Kimondatlanul is, Márton Áron tekinthető a 20. századi erdélyi közélet szellemi vezetőjének.
A magyarországi Mindszenty József bíboros és a lengyel Stefan Wyszyński bíboros helytállása mellett Márton Áron áldozatvállalása is százezrek életét erősítette. Márton Áron élete jel mind az erdélyi, mind pedig kisebbségi sorsban élő és az anyaországi magyar emberek számára. Saját népe nem csupán közülük valónak, hanem érte élő pásztorának vélte és tartja mindmáig.
A csíkszentdomokosi székely családban született Márton Áron a csíksomlyói és csíkszeredai elemi tanulmányok után a gyulafehérvári katolikus főgimnáziumban érettségizett. Közvetlenül ezután a magyar hadsereg katonájaként az olasz fronton, Doberdónál, aztán a román betörés ellen az Ojtozi-szorosban, majd ismét olasz fronton harcolt. Háromszor sebesült meg és hadnagyi rendfokozattal szerelt le. A háború végén a Székely Hadosztály tagjaként folytatta a védelmi harcot.
A háború után kezdi el teológiai tanulmányait, és 1924-ben szentelik pappá. Papként először Gyergyóditróban szolgál. Hittanár Gyergyószentmiklóson, Marosvásárhelyen, majd tanulmányi felügyelői feladatot lát el Nagyszebenben. 1930-32 püspöki titkár, 1932-36 között pedig egyetemi lelkész Kolozsváron. Emellett népnevelői munkát végez, püspökké szentelésig szerkeszti az Erdélyi Iskola c. oktatásügyi és népnevelési folyóiratot (amelyet 1933-ban György Lajossal együtt alapított).
1934-től az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség igazgatója, 1936-tól pedig a kolozsvári Szent Mihály templom plébánosa lesz. 1938. december 24-án gyulafehérvári püspökké nevezi ki XI. Pius pápa. Püspökszentelésére 1939. február 12-én került sor a kolozsvári Szent Mihály templomban.
1940-1944 közötti években – amikor a második bécsi döntés következményeként a gyulafehérvári egyházmegye nagyobbik része visszakerült Magyarországhoz, de Romániában maradt az egyházmegye székhelye és több mint félmillió magyar – Márton Áron vállalta a sorsközösséget a kisebbségben maradt dél-erdélyi magyarsággal. Az elnyomás és a háború megpróbáltatásai közepette beszédei és körlevelei biztatást jelentettek a kilátástalanságban. A háború után, az Isten gondolata szerinti társadalmi rend megvalósulásáért állt síkra.
1945-1949 között kiépülnek Romániában a szovjet típusú államberendezkedés, az ún. népi demokrácia alapjai. Áron püspök ebben az időszakban körleveleiben, beszédeiben gyakran foglalkozik az emberi és kisebbségi jogokkal, a demokrácia erkölcsi feltételeivel, a szociális feszültségekkel, a második világháború következményeivel és a keresztény felelősséggel. A hatalom erőszakos egyházellenes intézkedései közepette felkészíti híveit és papjait a várható eseményekre, és hitük melletti kitartásra buzdítja őket.
Az erdélyi magyarság érdekében szólalt fel a nemzetközi béketárgyalás előtt, 1946 májusában, amikor erdélyi közéleti személyiségekkel együtt memorandummal fordult a magyar kormányhoz. A párizsi békeszerződés (1947. február 10.) aláírását követően Romániában elhatalmasodnak a diktatórikus törekvések: megkezdődnek a letartóztatások, fokozódik az egyházellenes sajtóhadjárat, államosítják a felekezeti iskolákat, betiltják a szerzetesrendeket és a görög katolikus egyház működését.
A kommunista hatalom erre a memorandumra építi fel a korabeli erdélyi magyar közélet ismert személyiségei ellen 1951-ben lefolytatott koncepciós pert. Márton Áron számos körlevelében és az állami vezetőknek írt levelében tiltakozik a vallásszabadság korlátozása ellen, és felszólítja papjait és híveit a görög katolikusok támogatására (annak ellenére, hogy a korábbi évtizedekben éppen a görög katolikus egyház akart jogtalanul hozzájutni római katolikus ingatlanokhoz).
1949-ben Márton Áron püspököt is letartoztatták, különböző börtönökben, köztük a hírhedt máramarosi és a földalatti jilavai börtönökbe sínylődött. Csupán 1955. március 24-én térhetett vissza Gyulafehérvárra. Ekkor újjászervezte a teológiát, ahová a betiltott görög katolikus egyház papnövendékeit is felvette. Körleveleiben az igazság és a szeretet útjára buzdította a híveit. Bérmaútjai ünnepszámba mentek, hívei tömeges bérmálkozását a hatóságok csak úgy tudták megakadályozni, hogy házi őrizetre ítélték.
Szabadságától tíz évre fosztották meg, de ezt követően is titkosrendőrök figyelték és gáncsolták egyházi rendelkezéseinek végrehajtását. A házi őrizet után (1967-től) amíg egészsége engedte (1974-ig) bejárta egyházmegyéjét. Puszta jelenléte is megújulást eredményezett.
Ahogy élete, úgy halála is üzenet értékű: 1980. szeptember 29-én, Szent Mihály napján, az egyházmegye és a gyulafehérvári székesegyház védőszentjének ünnepén szólította el a földi létből Teremtője. (Két nappal később II. János Pál pápa a római Szent Péter téren személyesen jelentette be Márton Áron halálát a világnak.)
Az igazság védelmében és a szeretet szolgálatában felvállalt élete a mai magyar társadalom számára is példaértékű. Írásai útmutatóak. Márton Áron alakját bemutató szobor felállítása a gyulafehérvári érsekségi palota udvarán nem csupán méltó emlékezésként szolgálna. Alakjának megjelenítése, állandó jelenléte egyben szellemiségének felidézésére is szolgálna, minden ide látogató számára.
A Kárpát-medencében több helységben utcákat, iskolákat, intézményeket nevezetek el róla. A gyulafehérvári Székesegyház olyan kiemelkedő értékeket hordozó, nemzeti összetartozást megerősítő műemlék, ahova évenként több ezer ember zarándokol el. Egy olyan szent hely, ami több mint ezer éve Isten és ember közti kapcsolatoknak a megerősítésére ad alkalmat, ahol lehetőségünk van imádkozni családunkért, nemzetükért.
Fontosnak látjuk, hogy az ide elzarándokolók felidézhessék egy ilyen kiemelkedő embernek a szellemiségét, amihez jelentősen hozzá tud járulni egy méltó emlékszobor.
Forrás: www.romkat.ro
Boldog Salkaházi Sára(1899-1944) – szociális nővér
Boldog Salkaházi Sára, Kassán született 1899. május 11., Budapesten halt meg 1944. december 27., boldoggá avatása 2006. szeptember 17., Budapesten történt, ünnepnapja május 11.
Kassán született, édesapja, Schalkház Lipót korán meghalt, édesanyja igazgatósági tagként dolgozott tovább a részvénytársasággá alakított kassai Schalkház Szállónál. A szálló a művészek kedvelt találkozóhelye volt és ebből a keresetéből nevelte három gyermekét. Sára Kassán végezte iskoláit, tanítónői diplomát szerzett és egy évig dolgozott is tanítónőként. Mikor az első világháború után Kassa az újonnan létrejött Csehszlovákiához került, és a csehszlovák kormány hűségesküt követelt a tanároktól, Sára ezt megtagadta és el kellett hagynia a tanítói pályát.
Határozott fellépésű fiatal lányként írják le, akinek ambíciója az volt, hogy újságíró, író lesz. Mikor elvesztette állását, könyvkötészetet tanult, húga kalapüzletében is dolgozott, felvidéki magyar lapokba írt, novellákat, tárcákat, életképeket közölt. Első írása 1919. február 2-án jelent meg Syphax álnév alatt a kassai Esti Újságban. Többnyire a kisebbségbe került magyarokról, a szegény munkásokról és nyomorban élő munkanélküliekről írt, nagy átérzéssel.
Életmódja az újságíróké volt. „Önállóság, cigaretta, kávéház, csavargás a nagyvilágban hajadonfőtt, zsebre dugott kézzel, friss vacsora egy kis kocsmában, cigányzene” – írta akkori életéről később. 1922-1923 fordulóján néhány hónapig eljegyzett menyasszony volt, de kikosarazta vőlegényét, a későbbi gazdatisztet. 1927-ben ismerkedett meg a Schlachta Margit alapította Szociális Testvérek Társasága rend kassai tagjaival, és ez új irányt szabott az életének. Szociális tanfolyamokat végzett a rendnél, végül ellátogatott a budapesti anyaházba is, ahol stílusát túl modernnek találták, de nem voltak elutasítóak vele.
1929-ben elfogadták jelentkezését a novíciának. A szegvári rendházhoz csatlakozhatott, de az 1930 pünkösdjén tett első fogadalma előtt néhány hónapot még Kassán töltött, ahol a helyi Karitászt szervezte. Két évvel később Komáromban végzett hasonló munkát. Eközben meg kellett küzdenie korábbi élete árnyaival: „Keresztül kellett gázolnom önmagamon… hogy önmagamat lerázva, megsemmisítve ráismerjek önmagamra, ráeszméljek énemre” – írta.
Hatalmas munkát végzett, a karitász vezetésén kívül heti huszonhat órában tanított, gyermekkonyhát, kegytárgyüzletet, szegényházat felügyelt, és szerkesztette a Katholikus nő című folyóiratot. Nagyon kimerülten 1934-ben Kassára helyezték vissza, és mert fáradtságát bizonytalanságként értelmezték, nem engedték, hogy letegye az örök fogadalmát. 1937-ben jelentkezett missziós munkára a Brazíliában élő magyar bencések mellé, és Slachta Margit el is engedte volna, de ehhez magyar állampolgárságot kellett kapnia. Ezért 1937-ben végleg Budapestre költözött. A missziós utat azonban a második világháború körüli politikai események meghiúsították. 1940 pünkösdjén letehette az örök fogadalmat. Jelmondatta: Íme itt vagyok, küldj engem!
A rend mindent megtett, hogy küzdjön a nemzetiszocializmus terjedésének embertelen következményei ellen és Sára is azért imádkozott, hogy ehhez a küzdelemhez legyen ereje. 1941 elejétől a Katholikus Dolgozó Nők és Leányok Szövetsége országos vezetője lett. Szerkesztette a mozgalom lapját, gyűléseket, lelkinapokat tartott az országban, három év alatt öt új szegényotthont nyitott összesen háromszáz férőhellyel, és elkezdte a Munkásnő Főiskola építését.
Az Árpád-házi Boldog Margit szentté avatását ünneplő 1944-es rendezvénysorozat keretében március 19-én a mai Erkel Színházban előadták Sára Fény és illat című misztériumjátékát Szent Margitról. A Szövetség ezt követő gyűlését betiltották. A német megszállás éve következett. A Szociális Testvérek mintegy ezer üldözöttet bújtattak. Valamennyi rendházuk telve volt velük, közülük majdnem százat személyesen Sára nővér mentett meg, aki ekkor a Bokréta utcai munkásnőotthont, a Katolikus Nővédő Otthont vezette.
1944. december 27-én zsidók után kutató nyilasok körbevették az otthont, négy embert és Bernovits Vilma hitoktatót is őrizetbe vették. Sára nővér az akció végén érkezett, de nem menekült el. Őt is magukkal vitték. Salkaházi Sára halálának körülményei sokáig nem voltak ismertek. Húsz évvel később a zuglói nyilasper egyik vádlottja mondta el a bíróságnak, mi történt.
A foglyokat este a Fővámház elé terelték, levetkőztették és a Duna partjára állították őket. Mielőtt a sortűz eldördült, egy alacsony, fekete hajú nő – Sára nővér – a kivégzők felé fordult, a szemükbe nézett, letérdelt, az égre nézett, és keresztet vetett. Salkaházi Sárát 2006. szeptember 17-én a budapesti Szent István-bazilika előtti téren avatták boldoggá, tízezres tömeg előtt. Ez volt az első Magyarországon celebrált boldoggá (illetve szentté) avatás 1083 óta.
forrás: Wikipédia, a szabad enciklopédia