Abban az időben így szólt Jézus:
„Bizony, bizony, mondom nektek: Aki nem a kapun megy be a juhok aklába, hanem máshol, az tolvaj és rabló. Aki viszont az ajtón megy be, az a juhok pásztora. Az őr ajtót nyit neki, a juhok pedig hallgatnak szavára. Nevükön szólítja juhait, és kivezeti őket. Miután mind kivezette, előttük halad, és a juhok követik, mert ismerik a hangját. Az idegent nem követik, sőt elfutnak tőle, mert az idegen hangját nem ismerik.”
Jézus ezt a hasonlatot mondta nekik, de ők nem értették meg, hogy miről beszél. Jézus ezért így folytatta: „Bizony, bizony, mondom nektek: Én vagyok az ajtó a juhok számára. Akik előttem jöttek, azok tolvajok és rablók. Nem is hallgattak rájuk a juhok. Én vagyok az ajtó: aki rajtam keresztül megy be, az üdvözül, ki- és bejár, s legelőre talál. A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen.”
János Evangéliuma 10, 1-10
Jézus idejében a pásztorok a saját testükkel őrizték az akol bejáratát.
Ebben a példabeszédben Jézus saját magát nevezi az akol kapujának, mert a saját testével védi a juhokat, a híveket. Aki más úton közelíti meg az aklot az nem tartozik a közösséghez, a nyájhoz, hanem betolakodó és ártani akar a nyájnak. Erre viszont nem hallgat a nyáj, mert nem ismeri sem a hangját, sem személyét.
Itt fel kel figyeljünk arra, hogy a nyájnak nagyon kifinomult a szimatoló képessége, nem lehet egykönnyen becsapni. A nyáj ismeri a vezetőjét, ezért nem hagyja magát az orránál fogva vezetni. A nyáj ilyen szempontból biztonságban van, mert nem lehet manipulálni, a nyájnak kifinomult az érzéke a pásztor felismerésére.
Ft. Ráduly István Zsolt, Torda