Jézus az utolsó vacsorán tekintetét az égre emelte, és így imádkozott:
„Atyám, eljött az óra. Dicsőítsd meg Fiadat, hogy Fiad is megdicsőítsen téged! Te hatalmat adtál neki minden ember fölött, hogy mindenkinek, akit neki adtál, örök életet adjon. Az örök élet pedig az, hogy megismerjenek téged, az egy igaz Istent, és Jézus Krisztust, akit te küldtél.
Én megdicsőítettelek téged a földön. A feladatot, amelyet rám bíztál, teljesítettem. Atyám, most te dicsőíts meg engem azzal a dicsőséggel, amelyben részem volt nálad a világ teremtése előtt!
Kinyilatkoztattalak téged az embereknek, akiket e világból nekem adtál. Tieid voltak, és nekem adtad őket. Tanításodat megtartották. Most már tudják, hogy minden, amit nekem adtál, tőled van. Hiszen én a tőled vett igéket mondtam el nekik, ők pedig elfogadták: megismerték az igazságot, hogy tőled jöttem, és hittel elfogadták, hogy te küldtél engem.
Értük könyörgök. Nem a világért könyörgök, hanem értük, akiket nekem adtál. Tieid ők – hiszen a tied mindaz, ami az enyém, és minden az enyém, ami a tiéd –, és én megdicsőültem bennük.
Én nem maradok tovább itt e világban, ők azonban a világban maradnak. Én most hozzád megyek.”
Jn 17,1-11a
Jn 17, 3
Jézus ezekkel a szavakkal tárja fel előttünk az örök élet legmélyebb titkát: „Az örök élet pedig az, hogy megismerjenek téged, az egy igaz Istent, és Jézus Krisztust, akit te küldtél.” Milyen különös, hogy Jézus nem elsősorban egy helyről beszél, nem a mennyország képeit rajzolja elénk, hanem kapcsolatról beszél: megismerni Istent.
A Szentírásban a „megismerés” sokkal többet jelent puszta tudásnál. Nem csupán azt jelenti, hogy tudunk valamit Istenről, hanem azt, hogy személyes kapcsolatban élünk vele. Lehet valakiről sokat tudni úgy is, hogy valójában nem ismerjük őt igazán. Istennel is így van: nem elég beszélni róla, ismerni kell őt a szív csendjében, az imában, az evangélium hallgatásában, a szeretet cselekedeteiben.
Jézus azt mondja, hogy az örök élet már itt a földön elkezdődik. Amikor valaki megnyitja szívét Isten előtt, amikor Krisztus jelenléte formálni kezdi életét, akkor már részesedik az örök életből. Az örökkévalóság nem csupán a halál utáni jövő, hanem egy új életminőség, amelyben Isten szeretete betölti az embert.
Mégis, milyen gyakran keresünk máshol életet és boldogságot! Sikerekben, birtoklásban, emberi elismerésben, mulandó örömökben. Ezek azonban önmagukban nem tudják betölteni a szív mély vágyát. Az ember lelke végső soron Istenre szomjazik. Szent Ágoston szavai jutnak eszünkbe: „Nyugtalan a szívünk, míg meg nem nyugszik benned.”
Jézus nemcsak beszél az Atyáról, hanem el is vezeti hozzá az embert. Benne láthatóvá válik Isten arca: az irgalom, a megbocsátás, az önfeláldozó szeretet. Aki Krisztust közelebb engedi magához, az lassan az Atyát is megismeri.
Ez az evangéliumi mondat arra hív bennünket, hogy hitünk ne maradjon felszínes vagy megszokásból élő vallásosság. Isten személyesen akar kapcsolatba lépni velünk. Nem távoli idegenként, hanem szerető Atyaként. És minél jobban megismerjük őt, annál inkább megtapasztaljuk, hogy az örök élet nem csupán ígéret, hanem már most közöttünk élő valóság.
Ft. Ráduly István Zsolt, Torda