27. október, 2019Igehirdetések No comments

   Abban az időben: Az elbizakodottaknak, akik magukat igaznak tartották, másokat pedig megvetettek, Jézus ezt a példabeszédet mondta:

   „Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos.

   A farizeus megállt, és így imádkozott magában: »Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetenként, és tizedet adok mindenből, amim van.«

   A vámos pedig távolabb állt meg, és a szemét sem merte az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: »Istenem, légy irgalmas nekem bűnösnek.«

   Mondom nektek, hogy ez megigazultan ment haza, amaz viszont nem. Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt felmagasztalják.”

                                        Lukács Evangéliuma 18, 9-14

   Az emberben létezik egy olyan lehetőség, amely arra készteti, hogy kettős személyisége legyen. Van egy külső maszkja a személyiségének, és egy belső mély rétege, amelyben az igazi érzések, hajlamok, álmok, vágyak élnek, ezt nevezhetnénk belső várkastélynak. Ez a kettőség teszi lehetővé azt a jelenséget, amelyet egyszerűen képmutatásnak szoktunk nevezni.

   Lehet, hogy valaki külsőleg jó keresztény, jó állampolgár, rejtett életében viszont telve van irigységgel, gyűlölködéssel, érzékiséggel. A külsőleg megjelenő kép nem esik egybe ezzel a belső, valódi képpel.

   Egy régi közmondás szerint az embernek három arca van: “Az egyiket én magam alkotom önmagamról, a másik olyan, amilyennek mások látnak, a harmadik pedig az, amilyennek Isten lát minket”.

   Ez az evangélium részlet valójában a harmadik képről akar meggyőzni minket. A farizeusokat nevezhetjük a kor lelki mestereinek, akik valamikor valóban őszinték voltak vallásosságukban. Bizonyos szokások, illetve előírások azonban ennek az ellenkezőjévé alakították át őket, mintegy mutáltak, eltértek eredeti szerepüktől.

   A farizeus az imát saját teljesítményeinek az elismerésére használja fel, eltér az ima eredeti céljától. De mivel szóban nem kaphatja meg Istentől a jól hallható elismerést, ezért önmagának a dicséretébe kezd. Ezzel szemben a vámos igaz bűnbánatot tart, semmi dicsérni valót nem talál magában. Nem vár el Istentől semmit, csak az Ő irgalmára tud hagyatkozni. Az ima arra tanít meg, hogy nem a saját érdemeimből vagyok az, aki vagyok, hanem Isten irgalmas jósága, feltétlen szeretete tett azzá, aki vagyok. A vámos senkivel sem hasonlítja össze magát, a legnagyobb bűnösnek tartja magát. Mindketten tudják, hogy igazság nélkül nem állhatunk meg Isten ítélete előtt, de amíg a farizeus még most is önmagát keresi, addig a vámos elfeledkezik önmagáról és Istenre bízza egész életét.

Ft. Ráduly István Zsolt, Kőhalom

Keresés a honlapon…
Olvass tovább…