Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: „Csípőtök legyen felövezve, kezetekben pedig égő gyertya legyen.”
„Hasonlítsatok az olyan emberekhez, akik urukra várnak, hogy mihelyt megérkezik a menyegzőről és zörget, rögtön ajtót nyissanak neki. Boldogok azok a szolgák, akiket uruk megérkezésekor ébren talál. Bizony, mondom nektek, felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, körüljár és felszolgál nekik. És ha a második vagy a harmadik őrváltáskor érkezve is így találja őket, boldogok azok a szolgák.”
„Gondoljátok meg: ha tudná a házigazda, hogy melyik órában jön a tolvaj, nem engedné betörni házába. Éberen várjátok tehát az Emberfiát, mert eljön abban az órában, amikor nem is gondoljátok.”
Lukács Evangéliuma 12,35-40
„Legyen felövezve a csípőtök, és égjen a mécsesetek!”
Jézus mai evangéliumi szavai különös képet tárnak elénk: egy olyan emberét, aki várakozik. De nem tétlenül, nem közömbösen, nem úgy, hogy közben elfeledkezik arról, akit vár. „Csípőtök legyen felövezve, kezetekben pedig égő gyertya legyen!” Ez a két kép az egész keresztény élet lényegét foglalja össze: készen állni és világítani. A felövezett csípő az indulásra kész ember jelképe.
Az ókorban az emberek hosszú ruhát viseltek, amelyet munka vagy utazás előtt fel kellett kötniük, hogy ne akadályozza őket. Jézus tehát arra hív, hogy ne kényelmesedjünk bele az életünkbe! Ne halogassuk a jót, ne várjunk mindig egy alkalmasabb pillanatra, hogy megbocsássunk, hogy szeressünk, hogy segítsünk, hogy közelebb kerüljünk Istenhez.
Hányszor mondjuk: majd egyszer többet imádkozom, majd egyszer rendezem a kapcsolataimat, majd egyszer meglátogatom azt, aki magányos, majd egyszer kibékülök azzal, akivel haragban vagyok. De vajon hány ilyen „majd egyszer” fér bele az életünkbe? Jézus arra figyelmeztet, hogy a keresztény ember nem halogathatja a szeretetet. A szeretetnek mindig a jelenben van az ideje.
A másik kép az égő gyertya. A gyertya nem önmagáért ég, hanem azért, hogy világosságot adjon másoknak. A keresztény embernek is ilyen gyertyává kell válnia. Nem elég, hogy várjuk az Urat, közben nekünk is világítanunk kell ebben a világban. A hitünknek láthatóvá kell válnia a mindennapi életünkben: a türelmünkben, a megbocsátásunkban, az emberségünkben, a mások iránti figyelmünkben.
Gondoljunk csak bele: milyen az a gyertya, amelyik kialudt? Ott van ugyan a helyén, de már nem ad fényt. És milyen az a keresztény, aki talán még templomba jár, imádkozik, ismeri a vallásos szokásokat, de a szívéből eltűnt a szeretet, a türelem és az irgalom? Külsőleg talán minden a helyén van, de a láng már nem világít.
Jézus nem csupán arra kér, hogy várjuk őt, hanem arra is, hogy várakozásunk közben ne aludjon ki bennünk a hit lángja.
Van azonban ennek az evangéliumnak egy nagyon szép és vigasztaló üzenete is. Jézus azt mondja, hogy boldogok azok a szolgák, akiket uruk ébren talál, amikor megérkezik. Sőt, az úr maga övezi fel magát, asztalhoz ülteti őket, és kiszolgálja őket.
Milyen különös fordulat! Akihez egész életünkben hűségesen ragaszkodunk, akiért virrasztunk, akihez várakozva közeledünk, az egyszer maga lép elénk szolgáló szeretettel. Ez Jézus szeretetének egyik legmélyebb titka: ő nem azért jön, hogy számonkérjen és megalázzon, hanem azért, hogy magához öleljen és részesítsen bennünket az ő örömében.
A keresztény élet nem félelemmel teli várakozás, hanem szeretettel teli készület. Nem azt jelenti, hogy folyton a halálra vagy a világ végére gondolunk, hanem azt, hogy úgy éljük a mindennapjainkat, hogy bármikor találkozhassunk az Úrral. Talán ma nem látványos dolgokat kér tőlünk Isten. Csak annyit, hogy ne aludjunk el lelkileg. Hogy ne engedjük kialudni a hitünk lángját. Hogy legyen bátorságunk szeretni, megbocsátani, újrakezdeni, észrevenni a másik embert.
Mert nem az a fontos, hogy mikor érkezik meg az Úr, hanem az, hogy milyen állapotban találja a szívünket, amikor megérkezik. Legyen hát felövezve a csípőnk, és égjen a gyertyánk! Éljünk úgy, hogy amikor az Úr kopogtat életünk ajtaján, ne kelljen szégyenkezve keresgélnünk a kulcsot, hanem örömmel nyithassunk neki ajtót. Ámen.
Ft. Ráduly István Zsolt, Torda