Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz:
Melyiktek mondja béresének vagy bojtárjának, amikor a mezőről hazajön: „Gyere ide tüstént, és ülj asztalhoz.” Nem ezt mondja-e inkább: „Készíts nekem vacsorát, övezd fel magadat, és szolgálj ki, amíg eszem és iszom! Aztán majd ehetsz és ihatsz te is?”
S talán megköszöni a szolgának, hogy teljesítette parancsait? Így ti is, amikor megteszitek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: haszontalan szolgák vagyunk, hiszen csak azt tettük, ami a kötelességünk volt.
Lukács Evangéliuma 17, 10
„Haszontalan szolgák vagyunk…” – A szolgálat alázata
„Így ti is, amikor megteszitek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: haszontalan szolgák vagyunk, hiszen csak azt tettük, ami a kötelességünk volt.” Jézusnak ezek a szavai első hallásra talán keménynek tűnnek. Miért nevezi haszontalannak azokat, akik hűségesen teljesítik kötelességüket? Vajon Isten szemében semmit sem ér az, amit szeretetből, fáradozással és áldozattal teszünk?
Jézus nem azt akarja mondani, hogy értéktelenek vagyunk, hanem arra tanít, hogy ne váljunk saját jó cselekedeteink rabjaivá. Ne gondoljuk azt, hogy Isten tartozik nekünk azért, mert imádkozunk, templomba járunk, segítünk másokon vagy teljesítjük keresztény kötelességeinket. A hit nem üzleti kapcsolat Istennel. Nem azért szolgáljuk őt, hogy jutalmat követeljünk, hanem azért, mert szeretjük.
A keresztény ember legnagyobb kísértése néha nem a rossz cselekedet, hanem az önelégült jóság. Amikor már úgy érezzük, hogy eleget tettünk, többet áldoztunk, többet dolgoztunk, mint mások, és ezért különleges elismerés jár nekünk. Ilyenkor lassan eltűnik a szolgálatból a szeretet, és helyére a büszkeség lép.
Gondoljunk csak a szülőkre! Egy édesanya nem azért gondoskodik gyermekéről, mert minden este tapsot vár érte. Egy édesapa nem azért dolgozik családjáért, hogy naponta elismerő oklevelet kapjon. Teszik, amit tenniük kell, mert szeretik azokat, akik rájuk vannak bízva.
Ugyanez igaz a keresztény életre is. Nem elég néha nagy dolgokat tenni Istenért. Sokkal fontosabb, hogy a mindennapok apró kötelességeit szeretettel teljesítsük. Hűségesnek maradni akkor is, amikor senki sem látja. Megbocsátani akkor is, amikor nehéz. Imádkozni akkor is, amikor nincs hozzá kedvünk. Segíteni akkor is, amikor nem kapunk érte köszönetet. Van azonban még egy fontos üzenete Jézus szavainak: nem mi teszünk szívességet Istennek azzal, hogy szolgáljuk őt, hanem ő ajándékoz meg bennünket azzal, hogy szolgálhatjuk.
Milyen nagy ajándék, hogy szüksége van ránk a családunknak, az Egyháznak, a közösségünknek! Milyen nagy kegyelem, hogy Isten a mi kezünket, szavainkat, türelmünket és szeretetünket is felhasználhatja mások javára! A szolgálat nem megalázottság, hanem méltóság. Jézus maga is szolgává lett. Nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon. Tanítványainak is ezt az utat mutatja.
Talán éppen ezért kellene gyakrabban feltennünk magunknak a kérdést: Miért teszem azt, amit teszek? Azért, hogy észrevegyenek? Hogy megdicsérjenek? Hogy elismerjék az áldozataimat? Vagy azért, mert szeretem Istent és az embereket? Aki valóban szeret, annak nem kell mindig számolgatnia, mennyit adott és mennyit kapott vissza. A szeretet nem vezet könyvelést.
Végül, amikor életünk végén Isten elé állunk, nem az lesz a legfontosabb, hogy hány ember tapsolt nekünk, hány elismerést kaptunk, vagy mennyire tartottak bennünket fontosnak. Hanem az, hogy hűségesek voltunk-e abban, amit ránk bízott. Ne azért tegyük a jót, hogy nagyok legyünk az emberek szemében, hanem azért, hogy hűségesek maradjunk Isten előtt.
És ha mindent megtettünk, akkor is mondjuk alázatos szívvel: Uram, amit tettem, a te kegyelmedből tehettem. Amit adtam, előbb tőled kaptam. Nem dicsekedni akarok előtted, hanem megköszönni, hogy szolgálhattalak. Mert boldog az az ember, aki nem akar úr lenni mások fölött, hanem megtanul szeretetből szolgálni.
Ft. Ráduly István Zsolt, Torda