Abban az időben Jézus ezt a példabeszédet mondta tanítványainak: „Egy gazdag ember előtt bevádolták intézőjét, hogy eltékozolja ura vagyonát.”
„Erre ő magához hívatta és így szólt hozzá: »Mit hallok rólad? Adj számot gazdálkodásodról, mert nem maradhatsz tovább intézőm.«
Az intéző így gondolkodott magában: »Mitévő legyek, ha uram elveszi tőlem az intézőséget? Kapálni nem tudok, koldulni szégyellek. Tudom már, mit teszek, hogy befogadjanak az emberek házukba, ha gazdám elmozdít az intézőségből.«
Egyenként magához hívatta tehát urának adósait. Megkérdezte az elsőt: »Mennyivel tartozol uramnak?« Azt felelte: »Száz korsó olajjal.« Erre azt mondta neki; »Vedd elő adósleveledet, ülj le hamar, és írj ötvenet.« Aztán megkérdezett egy másikat: »Te mennyivel tartozol?« »Száz véka búzával« – hangzott a válasz. »Fogd adósleveledet – mondta neki –, és írj nyolcvanat.«
Az úr megdicsérte a hűtlen intézőt, hogy okosan járt el. Bizony, a világ fiai a maguk módján okosabbak a világosság fiainál.”
Lukács Evangéliuma 16,1-8
„Adj számot gazdálkodásodról, mert nem maradhatsz tovább intézőm.” (Lk 16, 2)
Jézusnak ez a mondata első hallásra kemény felszólításnak tűnik. Egy gazdának tudomására jut, hogy intézője nem jól gazdálkodik a rábízott javakkal, ezért számadást kér tőle. Az intézőnek szembe kell néznie azzal, hogy véget ér a megbízatása, és többé nem folytathatja úgy az életét, ahogyan eddig tette. Ez a példabeszéd azonban nem csupán egy régi gazdasági történet. Mindannyiunk életéről szól. Hiszen mi is intézők vagyunk: időt, tehetséget, egészséget, lehetőségeket, emberi kapcsolatokat és anyagi javakat kaptunk Istentől. Ezeket nem birtokosként, hanem sáfárként kaptuk. Nem mi vagyunk az életünk végső tulajdonosai, hanem Isten bízta ránk mindazt, amink van. Egyszer mindannyiunknak számot kell adnunk.
A mai ember nem szeret számadásról hallani. Szeretjük azt gondolni, hogy az életünk kizárólag a miénk, azt kezdünk vele, amit akarunk. Sokszor úgy élünk, mintha nem lenne holnap, mintha döntéseinknek nem lennének következményei, és mintha soha senki nem kérdezné meg tőlünk: Mit kezdtél azzal, amit kaptál? Pedig nemcsak azt kell majd megkérdeznünk magunktól, hogy mennyit gyűjtöttünk össze, milyen házat építettünk, mennyi pénzt kerestünk, vagy milyen sikereket értünk el. Hanem azt is: Hány embernek szereztünk örömet? Hányszor tudtunk megbocsátani? Észrevettük-e a mellettünk élő szenvedését? Jutott-e időnk Istenre és azokra, akiket szeretnünk kellett volna? Isten nem azt fogja számon kérni, hogy miért nem voltunk olyanok, mint valaki más. Hanem azt, hogy mit kezdtünk a saját életünkkel, a nekünk adott lehetőségekkel és ajándékokkal. A számadás nemcsak a múlt lezárása, hanem a jelen felébresztése is.
Az intéző történetének egyik fontos üzenete, hogy nem halogathatjuk a döntéseinket a végtelenségig. Eljön az a pillanat, amikor már nem lesz lehetőségünk mindent újrakezdeni, amikor már nem mondhatjuk: majd holnap kibékülök, majd holnap imádkozom, majd holnap segítek, majd holnap kezdek el igazán élni. A keresztény ember számára a számadás gondolata nem félelemre, hanem megtérésre hív. Amíg időnk van, változtathatunk. Amíg élünk, jóvátehetünk mulasztásokat, rendezhetjük kapcsolatainkat, visszafordulhatunk Istenhez.
Talán éppen ezért hangzik el ez a mondat ma nekünk is: „Adj számot gazdálkodásodról!” Ne azért, hogy kétségbeessünk, hanem azért, hogy felébredjünk. Végül nem az lesz a legfontosabb, hogy mennyi mindent birtokoltunk, hanem az, hogy mennyi szeretetet adtunk tovább. Mert minden földi vagyonunkat itt kell hagynunk, de az a szeretet, amelyet mások életébe beleültettünk, nem vész el Isten előtt.
Érdemes tehát már ma feltennünk magunknak a kérdést: Ha Isten ma kérné számon életemet, mit tudnék elé tenni? Mit találná meg bennem: az elpazarolt lehetőségeket vagy a hűséges szeretet gyümölcseit? Ne várjuk meg az utolsó napot az elszámolással! Kezdjünk el már ma úgy élni, hogy amikor egyszer Isten elé állunk, ne üres kézzel, hanem szeretettel végzett életünk gyümölcseivel érkezzünk hozzá.
Ft. Ráduly István Zsolt, Torda