Jézus így beszélt tanítványaihoz második eljöveteléről: „Mint ahogy Noé korában történt, úgy lesz az Emberfia napjaiban is.
Ettek, ittak, házasodtak, férjhez mentek addig a napig, amíg Noé be nem szállt a bárkába. Akkor jött a vízözön, és elpusztította valamennyit. Ugyanígy történt Lót napjaiban is. Ettek és ittak, adtak és vettek, ültettek és építettek. De amelyik napon Lót elhagyta Szodomát, kénköves tűzeső hullott az égből, és elpusztította valamennyit.
Ugyanígy lesz azon a napon is, amikor az Emberfia megjelenik. Aki abban az órában a háztetőn tartózkodik, és holmija van lenn a házban, le ne jöjjön érte, hogy elvigye! Aki a mezőn lesz, haza ne jöjjön! Emlékezzetek Lót feleségére! Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; aki pedig elveszíti, megmenti azt az (örök) életre.
Mondom nektek: azon az éjszakán ketten lesznek egy fekvőhelyen; az egyiket felveszik, a másikat otthagyják. Két asszony együtt őröl; az egyiket felveszik, a másikat otthagyják. Ketten lesznek a mezőn; az egyiket felveszik, a másikat otthagyják.” A tanítványok megkérdezték: „Hol lesz ez, Uram?” Azt felelte: „Ahol a holttest van, odagyűlnek a sasok.”
Lukács Evangéliuma 17.26-37
„Emlékezzetek Lót feleségére!” – A múlt fogságából az élet teljessége felé
Jézus egy nagyon rövid, de megrendítő mondattal figyelmezteti tanítványait: „Emlékezzetek Lót feleségére!” Ez a felszólítás nem véletlenül hangzik el. Lót feleségének története arra figyelmeztet, hogy az ember néha annyira ragaszkodik ahhoz, amit maga mögött kellene hagynia, hogy közben elveszíti azt, amit Isten készít számára.
Lót és családja menekült Szodoma pusztulása elől. Isten lehetőséget adott nekik az újrakezdésre, de egyetlen utasítást kaptak: ne nézzenek vissza! Lót felesége azonban visszatekintett, és sóoszloppá változott. Ez a történet nem csupán egy régi bibliai esemény. Mindannyiunk életének jelképe lehet. Hányszor fordul elő velünk, hogy testben már elindultunk előre, de a szívünk még mindig a múltban él?**
Vannak emberek, akik nem tudnak elszakadni régi sérelmeiktől. Újra és újra felidézik, ki bántotta meg őket, ki okozott nekik fájdalmat, ki nem értékelte őket. Mások a régi sikereikhez, eredményeikhez, fiatalságukhoz vagy elveszített lehetőségeikhez ragaszkodnak. Megint mások olyan életformához, szokásokhoz és kapcsolatokhoz kötődnek, amelyek már régen eltávolították őket Istentől.
A múlt önmagában nem ellenség. Emlékeznünk kell, hiszen abból tanulunk, abból építkezünk. De más dolog emlékezni a múltra, és más dolog a múlt foglyává válni. Lót feleségének tragédiája éppen arra figyelmeztet, hogy aki nem tud elengedni, az képtelenné válhat az új élet befogadására. Jézus ezután egy még mélyebb igazságot mond: „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; aki pedig elveszíti, megmenti azt az örök életre.”
Ez az evangélium egyik legnagyobb paradoxona. A világ azt tanítja, hogy mindenáron őrizzük meg önmagunkat! Ne engedjünk, ne kockáztassunk, ne adjunk túl sokat másoknak, védjük az érdekeinket, biztosítsuk a kényelmünket. Jézus viszont azt mondja: aki görcsösen kapaszkodik a saját életébe, végül éppen azt veszíti el, amiért érdemes élni.
Gondoljunk csak bele! Lehet valakinek mindene: háza, vagyona, sikere, társadalmi elismertsége, mégis üres maradhat a szíve. Megőrizheti a kényelmét, de elveszítheti a szeretet képességét. Megvédheti önmagát minden áldozattól, de közben elveszítheti a közösséget, a barátságot, az emberi kapcsolatokat. Élhet úgy, hogy soha nem kockáztat semmit, de talán soha nem is tapasztalja meg, milyen igazán szeretni.
Jézus nem az élet megvetésére tanít. Éppen ellenkezőleg! Arra hív, hogy ne csupán túléljük az életet, hanem teljesen éljük azt. Ehhez azonban néha le kell mondanunk önmagunkról. Meg kell tanulnunk megbocsátani, szolgálni, áldozatot hozni, szeretni akkor is, amikor ez nem könnyű. Az életet nem az menti meg, amit görcsösen megtartunk magunknak, hanem az, amit szeretetből oda tudunk ajándékozni. Lót feleségének története ma egy személyes kérdést intéz hozzánk: mi az, amire még mindig visszatekintünk, pedig Isten már arra hív, hogy induljunk tovább?
Talán egy régi seb, egy megbocsátani nem tudott sérelem, egy rossz döntés, egy bűnös szokás vagy egy olyan élethelyzet, amelyhez már nem kellene ragaszkodnunk. Ne féljünk elengedni azt, ami visszatart bennünket! Isten nem azért kér tőlünk valamit, hogy megfosszon az élettől, hanem azért, hogy elvezessen annak teljességére. Ne nézzünk úgy hátra, hogy közben elveszítsük az előttünk álló jövőt! Ne ragaszkodjunk annyira a földi biztonsághoz, hogy közben elveszítsük az örök élet reményét!
Mert a keresztény ember nem a múlt felé menekül, hanem Isten ígéretei felé halad. És aki Krisztusért képes elengedni mindazt, amihez a világ görcsösen ragaszkodik, az nem elveszíti az életét, hanem megtalálja annak igazi értelmét.
Ft. Ráduly István Zsolt, Torda