Egy alkalommal Jézus ezeket mondta a zsidóknak:
„Ha én tanúskodom önmagamról, a saját tanúskodásom keveset ér. Más tanúskodik rólam, (az Atya), és én tudom, hogy igaz az ő tanúsága, amelyet rólam tesz.
Ti (Keresztelő) Jánoshoz fordultatok, és ő tanúságot tett az igazságról. Nekem azonban nincs szükségem emberi tanúságra. Ezeket azért mondom, hogy üdvözüljetek. Égő és világító fény volt János, de ti csak ideig-óráig akartatok az ő fényében gyönyörködni.
Mellettem nagyobb bizonyítékok szólnak, mint János tanúskodása: az én tetteim, amelyeket az Atya akaratából cselekedtem. Azok bizonyítják, hogy az Atya küldött engem.
Tehát maga az Atya, aki küldött engem, ő tett tanúságot mellettem. Ti viszont sem szavát nem hallottátok, sem arcát nem láttátok. De még igéje sem marad bennetek, mert nem hisztek abban, akit ő küldött.
Vizsgáljátok meg az írásokat, hiszen azt tartjátok, hogy általuk nyertek örök életet! Éppen az írások tanúskodnak mellettem. Ti mégsem akartok hozzám jönni, hogy elnyerjétek az (örök) életet.
Emberektől nem fogadok el dicsőítést. Ismerlek titeket. Tudom, hogy nincs meg bennetek az Isten szeretete. Én Atyám nevében jöttem, de nem fogadtatok el. Majd ha más valaki a saját nevében jön, azt elfogadjátok. Hogyan hihetnétek ti, akik egymást dicsőítitek, de nem keresitek azt a dicsőséget, amely Istentől származik?
Ne gondoljátok, hogy én leszek a ti vádlótok az Atyánál. A ti vádlótok Mózes lesz, akiben pedig reménykedtek. Ha hinnétek Mózesnek, nekem is hinnétek, hiszen ő rólam írt. Ha azonban az ő írásainak nem hisztek, hogyan hinnétek az én tanításomnak?”
János Evangéliuma 5,31-47
Jn 5, 44
Az emberi élet egyik legnagyobb paradoxona az, hogy gyakran jobban vágyunk az emberek elismerésére, mint az isteni dicsőségre. A kérdés, hogy hogyan hihetnének azok, akik egymást dicsőítik, de nem keresik azt a dicsőséget, amely Istentől származik, mélyen elgondolkodtató.
Az emberi természetből fakadóan vágyunk a környezetünk megerősítésére és elismerésére. Ez a vágy sokszor motivál bennünket arra, hogy jobban teljesítsünk, hogy kiemelkedjünk, és hogy mások szemében értékesnek tűnjünk. Az emberek dicsérete azonban gyakran múlandó és felszínes. Az egymás közötti elismerés inkább tükrözi a pillanatnyi érdekeket és szubjektív nézeteket, mint az örök értékeket.
A keresztény hit szerint az igazi dicsőség Istentől származik. Ez a dicsőség nem emberi mércékkel mérhető, és nem is az emberek véleményén alapul. Az isteni dicsőség örök és változatlan, és azoké, akik életüket Isten akaratának beteljesítésére szentelik. A Bibliában Jézus maga is figyelmeztet arra, hogy ne az emberek elismerését keressük, hanem Istenét.
Az isteni dicsőség keresése belső békét és elégedettséget hoz. Amikor az ember nem az emberek elvárásainak akar megfelelni, hanem Isten akaratát követi, akkor szabadabbá válik a külső nyomástól és a társadalom ítéletétől. Az ilyen életvitel belső harmóniát teremt, és a lelki növekedéshez vezet.
Imádság és elmélkedés: Az imádság és a csendes elmélkedés segít abban, hogy közelebb kerüljünk Istenhez és felismerjük az Ő akaratát az életünkben.
Szentírás tanulmányozása: A Biblia olvasása és tanulmányozása mélyebb megértést ad arról, hogy mi az, amit Isten értékesnek tart.
Szolgálat mások felé: Az önzetlen szolgálat és a szeretet cselekedetei közelebb visznek az isteni dicsőséghez, mint az önző ambíciók.
Az igazi hit és a valódi elismerés keresése Istenben rejlik. Mikor az ember Istent helyezi élete középpontjába, akkor talál rá az örök és változatlan dicsőségre, amely túlmutat minden emberi elismerésen.
Ft. Ráduly István Zsolt, Torda