Jézus szombatonként a zsinagógában tanított. Volt ott egy asszony, akit a betegség lelke már tizennyolc éve hatalmában tartott.
A zsinagóga elöljárója méltatlankodott azért, hogy Jézus szombaton gyógyított, és a sokasághoz fordult: „Hat napotok van a munkára. Akkor jöjjetek gyógyulást keresni, ne szombaton!”
Jézus feléje fordult, és megfelelt neki: „Képmutatók! Van-e köztetek egy is, aki nem oldja el a jászoltól ökrét vagy szamarát szombati napon, hogy megitassa? Ábrahámnak ezt a lányát pedig a sátán tartotta megkötözve immár tizennyolc éve. Nem kellett-e őt feloldani kötelékétől akár szombaton is?”
Ellenfelei e szavakra szégyenükben elpirultak. A nép pedig örvendezett, hogy Jézus ilyen csodát művelt.
Lukács evangéliuma 13,10-17
„Képmutatók! Van-e köztetek egy is, aki nem oldja el a jászoltól ökrét vagy szamarát szombati napon, hogy megitassa?” (Lk 13, 15) Jézus szavai első hallásra keménynek tűnnek, de egy mély igazságra világítanak rá: könnyen előfordulhat, hogy a szabályokat fontosabbnak tartjuk, mint magát az embert.
A mai evangéliumi részben Jézus szombaton meggyógyít egy asszonyt, aki tizennyolc éve görnyedten élt. A zsinagóga elöljárója azonban nem az asszony felszabadulásának örül, hanem azt kifogásolja, hogy a gyógyítás szombaton történt. Jézus erre egy egyszerű, hétköznapi példával válaszol: ha valaki szombaton is eloldja az állatát, hogy megitassa, akkor miért ne lehetne szabad ezen a napon egy szenvedő embert megszabadítani a fájdalmától? Az állat szomjúságát természetesnek tartják, az ember szenvedésével szemben viszont kifogásokat keresnek. Jézus éppen ezt az ellentmondást leplezi le.
A képmutatás egyik formája, amikor a jót akarjuk védeni, de közben elfelejtjük, hogy a jó miért létezik. A törvénynek az életet kell szolgálnia, nem pedig az életet kell feláldozni a törvény betűjéért. Isten parancsai nem arra valók, hogy megnehezítsék az ember életét, hanem arra, hogy segítsenek bennünket a szeretetben, a szabadságban és az igazságban.
De vajon nem történik-e meg velünk is ugyanez?
Előfordulhat, hogy valakit azért ítélünk el, mert nem úgy gondolkodik, nem úgy imádkozik, vagy nem úgy éli a hitét, ahogyan mi helyesnek tartjuk. Talán ragaszkodunk a hagyományokhoz, a szokásokhoz és az előírásokhoz, de közben nem vesszük észre a mellettünk élő ember fájdalmát. Ismerjük a szabályokat, de nem mindig ismerjük fel, mikor lenne szüksége valakinek egy jó szóra, egy meghallgató szívre vagy egy segítő kézre.
A vallásosság önmagában még nem jelenti azt, hogy a szívünk közel van Istenhez. Lehet valaki pontos a vallási előírások betartásában, miközben érzéketlen a másik ember szenvedésére. És lehet valaki csendes, egyszerű hívő, akinek az irgalmassága többet árul el Istenről, mint sok hangzatos vallásos kijelentés. Jézus nem a törvényt akarja eltörölni, hanem visszaadja annak eredeti értelmét. A szombat az ember számára is az élet, a szabadság és az Istennel való találkozás ajándéka. Hogyan lehetne tehát helytelen az, ha ezen a napon egy szenvedő ember visszakapja méltóságát és szabadságát?
Jézus tekintete mindig az emberre irányul. Ő nem csupán azt látja, hogy valaki megszeg-e egy szabályt, hanem azt is, hogy mi történik a szívében, milyen terheket hordoz, és mire van szüksége ahhoz, hogy újra felegyenesedjen. Talán ez a mai evangélium legfontosabb üzenete: ne csak azt kérdezzük, hogy mi a megengedett, hanem azt is, hogy mi a szeretetből fakadó helyes cselekedet. A hit nem lehet ürügy arra, hogy elforduljunk a szenvedőtől. Az imádság nem helyettesítheti a segítséget, a vallásos szabályok betartása pedig nem menthet fel bennünket a szeretet kötelessége alól.
Kérjük Istent, hogy őrizzen meg bennünket attól a keményszívű vallásosságtól, amelyben minden szabályt ismerünk, de az embert már nem látjuk. Adjon nekünk olyan szívet, amelyben az igazság és az irgalom nem egymás ellenfelei, hanem egymást erősítik. Mert a hit igazi próbája nem csupán az, hogyan állunk Isten előtt a templomban, hanem az is, hogyan fordulunk oda ahhoz az emberhez, aki mellettünk szenved. Gondolat a napra: Ha ma választanunk kellene a szabály kényelme és egy ember megsegítése között, vajon melyik mellett döntenénk? És felismernénk-e, hogy néha éppen az irgalmasság az, amire Isten a leginkább meghív bennünket?
Ft. Ráduly István Zsolt, Torda