Az egyik szombaton Jézus betért egy vezető farizeus házába, hogy nála étkezzék.
Amikor észrevette, hogy a meghívottak válogatják az első helyeket, egy példabeszédet mondott nekik. „Amikor lakodalomra hívnak, ne ülj az első helyre, mert akadhat a hivatalosak közt nálad előkelőbb is. Ha ez megérkezik, odajön, aki meghívott titeket, és felszólít: Add át a helyedet neki!
És akkor szégyenszemre az utolsó helyet kell elfoglalnod. Ha tehát hivatalos vagy valahova, menj el, és foglald el az utolsó helyet, hogy amikor a házigazda odajön, így szóljon hozzád: Barátom, menj följebb! Milyen kitüntetés lesz ez számodra a többi vendég előtt! Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig magát megalázza, azt felmagasztalják.”
„Amikor lakodalomra hívnak, ne ülj az első helyre, mert akadhat a hivatalosak közt nálad előkelőbb is.”
Mennyire jellemző ránk, hogy szeretnénk az első helyen lenni! Szeretnénk, ha észrevennének, ha elismernének, ha számítana a szavunk. Sokszor nem is az a legfontosabb számunkra, hogy jót tegyünk, hanem az, hogy mások lássák, amit tettünk. Nemcsak szolgálni szeretnénk, hanem azt is, hogy megköszönjék a szolgálatunkat. Nemcsak szeretni akarunk, hanem viszonzást is várunk érte.
Jézus nem azt akarja, hogy lebecsüljük önmagunkat, vagy értéktelennek tartsuk magunkat. Az alázat nem önmagunk megvetése. Az alázat annak felismerése, hogy értékesek vagyunk, de nem vagyunk többek másoknál. Tudjuk, kik vagyunk, de azt is tudjuk, hogy mindaz, amink van, ajándék. Van egy különösen fontos mondata Jézusnak: „Aki felmagasztalja magát, azt megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt felmagasztalják.”
Isten országában egészen másként működik a rangsor, mint a világban. A világ gyakran azokat tartja nagynak, akik mások fölé emelkednek. Jézus viszont azt mondja: az az igazán nagy, aki képes lehajolni a másik emberhez. Aki nem szégyell szolgálni, aki nem vár mindig elismerést, aki akkor is jót tesz, ha senki sem tapsol neki.
A családban, a közösségben, az Egyházban, a munkahelyen sokszor nem az a legfontosabb, hogy ki ül az első helyen, hanem az, hogy ki hajlandó szeretni, megbocsátani, segíteni és szolgálni. Mert lehet valaki az első helyen, mégis nagyon távol Istentől, és lehet valaki az utolsó helyen, mégis egészen közel hozzá. Ne felejtsük el: az embernek nem kell minden asztalnál az első helyet elfoglalnia ahhoz, hogy értékes legyen. Isten szemében nem a székünk helye, hanem a szívünk állapota számít.
Befejezésül: Ne az első helyet keressük az emberek között, hanem azt a helyet, ahol a szeretetünkkel, alázatunkkal és szolgálatunkkal Isten jelenlétét tehetjük láthatóvá. Mert az igazi nagyság nem az, amikor mindenki fölöttünk állva lát bennünket, hanem amikor mi tudunk lehajolni a másik emberhez.