Abban az időben:
Péter odament Jézushoz, és megkérdezte: „Uram, ha testvérem vétkezik ellenem, hányszor kell megbocsátanom neki? Talán hétszer?” Jézus így felelt: „Nem mondom, hogy hétszer, hanem hetvenszer hétszer!
A mennyek országa olyan, mint amikor egy király el akart számolni szolgáival. Amikor elkezdte, odahozták egyik adósát, aki tízezer talentummal tartozott. Mivel nem volt miből megfizetnie, az úr megparancsolta, hogy adják el őt, a feleségét, a gyermekeit, és mindenét, amije csak van, és így törlessze adósságát. De a szolga leborult előtte és úgy kérlelte: Légy türelmes irántam, mindent megfizetek! Az úr szíve megesett a szolgán: szabadon bocsátotta őt, sőt még az adósságát is elengedte.
A szolga kiment, és találkozott egyik szolgatársával, aki neki száz dénárral tartozott. Elkapta és fojtogatni kezdte: »Add meg, amivel tartozol!« Szolgatársa térdre hullott előtte és kérlelte: Légy türelmes irántam, mindent megfizetek!« De ő nem engedett, hanem ment és börtönbe vetette, míg meg nem fizeti tartozását.
Szolgatársai látták a történteket. Elmentek és elbeszélték uruknak. Az úr akkor magához hívatta őt, és így szólt hozzá: »Te gonosz szolga! Amikor kérleltél, én minden tartozásodat elengedtem neked. Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, mint ahogy én megkönyörültem rajtad?« És az úr nagy haraggal átadta őt az őröknek, míg meg nem fizet mindent, amivel tartozik.
Az én mennyei Atyám is így tesz veletek, ha tiszta szívből meg nem bocsát mindegyiktek a testvérének.”
Máté Evangéliuma 18,21-35
Jézus Nikodémussal egy olyan titokról beszél, amelyet emberi értelemmel nehéz felfogni: „Senki sem ment föl a mennybe, csak az, aki a mennyből alászállott: az Emberfia.” (Jn 3, 13).”
Ez a mondat Jézus személyének egyik legmélyebb titkát tárja elénk. Jézus nem egyszerűen egy ember, aki keresi az utat Istenhez. Ő Istentől jön hozzánk. Nem mi fedezzük fel Istent saját erőnkből, hanem Isten lép közel hozzánk.
Az ember mindig keresi a mennyet. Keressük Istent, az élet értelmét, a biztonságot, a választ arra, hogy miért vagyunk itt. Sokszor úgy gondoljuk, hogy nekünk kell „feljutnunk” Istenhez: több imával, több jócselekedettel, nagyobb vallásossággal. Jézus azonban valami egészen mást mond: először nem nekünk kell felmennünk hozzá, hanem ő jött le hozzánk. Ez a kereszténység egyik legszebb üzenete. Isten nem várta meg, amíg tökéletesek leszünk. Nem várta meg, amíg minden kérdésünkre választ találunk. Nem várta meg, amíg méltóvá válunk rá.
Isten elindult felénk. Betlehemben egy gyermekben, a názáreti Jézusban, a kereszten pedig egészen a mi emberi szenvedésünk mélységéig alászállt.
Jézus azért tudja megmutatni nekünk az Atyát, mert ő „a mennyből alászállott”. Ő egyszerre ismeri Isten szívét és az ember szívét. Ismeri a mi örömeinket, de ismeri a könnyeinket is. Ismeri a szeretetet, de ismeri az elutasítást. Ismeri a barátságot, de ismeri az árulást is. Ismeri az életet, és vállalta a halált. Ezért amikor Jézushoz fordulunk, nem egy távoli Istenhez beszélünk. Ahhoz fordulunk, aki tudja, mit jelent embernek lenni.
Amikor fáradt vagy, ő érti.
Amikor félsz, ő érti.
Amikor csalódsz valakiben, ő érti.
Amikor nem érted, miért enged meg Isten bizonyos dolgokat, ő akkor is melletted van.
Különösen érdekes Jézus utolsó szava: „az Emberfia, aki a mennyben van.” Jézus a földön beszél Nikodémussal, mégis azt mondja magáról, hogy a mennyben van. Ezzel arra mutat rá, hogy az ő igazi otthona az Atyával való közösség. Ez nekünk is fontos üzenet. Az ember könnyen elveszíti a mennyei irányt. Belemerülünk a mindennapokba: pénz, munka, problémák, betegségek, konfliktusok, tervek, félelmek. Annyira nézzük a földet, hogy elfelejtünk fölfelé tekinteni. Jézus azonban emlékeztet: „Nem csak abból áll az életed, amit most látsz.” Van egy láthatatlan valóság is. Van örök élet. Van Atya. Van mennyország. Van végső otthonunk.
Jézus egész élete egy nagy mozgás: alászáll a mennyből, belép az emberi világba, egészen a keresztig alázza magát, majd feltámad és fölemelkedik az Atyához. Ez egyben a keresztény élet útja is. Sokszor szeretnénk azonnal „fölfelé” jutni: sikerre, elismerésre, nagyságra. Jézus viszont megmutatja, hogy az igazi felemelkedés útja gyakran lefelé vezet: az alázat, a szolgálat, a megbocsátás, az önátadás útján.
Aki képes lehajolni egy szenvedő emberhez, közelebb kerül Istenhez. Aki képes megbocsátani, közelebb kerül Istenhez. Aki képes szolgálni anélkül, hogy elismerést várna, közelebb kerül Istenhez. A menny felé vezető út sokszor a másik ember felé való lehajlással kezdődik.
Nikodémus vallásos, művelt ember volt, mégis sok mindent nem értett Jézusból. Ez vigasztaló számunkra. Nem baj, ha vannak kérdéseink. Nem baj, ha vannak dolgok, amelyeket nem értünk. A hit nem azt jelenti, hogy minden kérdésünkre azonnal tudjuk a választ. A hit azt jelenti, hogy bízom abban, aki előttem jár. Nem látom még a teljes utat, de követem Krisztust. Nem értem mindig Isten tervét, de rábízom magam. Nem látom a mennyet, de hiszek annak, aki onnan jött hozzánk.
Jézus nem azért szállt alá a mennyből, hogy távolról beszéljen nekünk a mennyről. Azért jött, hogy hazavezessen bennünket az Atyához. Ezért amikor ma nehéznek érezzük az életet, ne csak azt kérdezzük:
„Hogyan tudok én feljutni Istenhez?” Hanem halljuk meg Jézus üzenetét: „Isten már elindult feléd.” Ő lejött hozzád. Belépett a világodba. Belépett a fájdalmaidba, a kérdéseidbe, a bűneidbe és a reményeidbe. És most azt mondja: „Kövess engem. Én ismerem az utat az Atyához.”
A keresztény ember reménye végső soron nem az, hogy ő megtalálja a mennybe vezető utat, hanem az, hogy Jézus, aki a mennyből alászállott, hazaviszi őt az Atyához.
Ft. Ráduly István Zsolt, Torda