Abban az időben Jézus az égre emelte szemét, és így imádkozott:
Szent Atyám, tartsd meg a te nevedben azokat, akiket nekem adtál, hogy egy legyenek, mint mi. Amíg velük voltam, megőriztem nevedben azokat, akiket nekem adtál. Megtartottam őket, és senki más nem veszett el közülük, csak a kárhozat fia, hogy beteljesedjék az írás.
Most tehozzád megyek, ezeket pedig elmondom a világban, hogy az én örömöm teljes legyen bennük. Átadtam nekik tanításodat, de a világ gyűlölte őket, mert nem a világból valók, amint én sem vagyok a világból való. Nem azt kérem tőled, hogy vedd el őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól. Hiszen nem a világból valók, amint én sem vagyok a világból.
Szenteld meg őket az igazságban, mert a te tanításod igazság. Amint te elküldtél engem a világba, úgy küldöm én is őket a világba. És értük szentelem magamat, hogy ők is megszentelődjenek az igazságban.
János Evangéliuma 17,11b-19
Jn 17, 14
Jézus ezekkel a szavakkal tanítványainak sorsáról beszél: „Átadtam nekik tanításodat, de a világ gyűlölte őket, mert nem a világból valók, amint én sem vagyok a világból való.” Ezek a szavak egyszerre vigasztalóak és megrendítőek. Vigasztalóak, mert emlékeztetnek arra, hogy Krisztushoz tartozunk. Megrendítőek, mert megmutatják: az evangélium követése nem mindig jár együtt a világ elismerésével.
A „világ” itt nem magát a teremtett világot jelenti, hanem azt a gondolkodásmódot, amely Isten nélkül akar élni. A világ sokszor a sikert, a hatalmat, az önzést, a kényelmet keresi. Krisztus viszont az alázatot, a szeretetet, a megbocsátást és az igazságot tanítja. Ezért van feszültség a kettő között. Aki Krisztus tanítását komolyan veszi, az előbb-utóbb megtapasztalja, hogy másként gondolkodik, másként dönt, másként él.
A keresztény ember sokszor idegennek érzi magát a világban. Nem azért, mert megveti az embereket, hanem mert a szíve már Isten országa felé húz. Amikor valaki tisztességes marad egy tisztességtelen környezetben, amikor megbocsát ott, ahol gyűlölet uralkodik, amikor kitart a hitben ott, ahol kinevetik – akkor Krisztus tanítványa lesz láthatóvá.
Jézus azonban nem hagy magunkra ebben a küzdelemben. Ő maga is megtapasztalta az elutasítást. Megvádolták, kigúnyolták, keresztre feszítették. Ezért amikor minket ér bántás hitünk miatt, tudhatjuk: ugyanazon az úton járunk, amelyen Mesterünk is járt. A keresztény ember ereje nem abban van, hogy mindenki elfogadja, hanem abban, hogy Krisztus vele van.
Ez az evangéliumi rész arra is figyelmeztet, hogy ne akarjunk mindenáron alkalmazkodni a világhoz. Könnyű lenne elhallgatni hitünket, elrejteni keresztény értékeinket, hogy ne kerüljünk konfliktusba. De Jézus nem erre hív. Ő azt szeretné, hogy a világban élve is az ő világosságát hordozzuk.
A tanítvány nem menekül el a világból, hanem jelen van benne – mint só és világosság. A keresztény ember küldetése nem az, hogy gyűlölje a világot, hanem hogy Krisztus szeretetével átalakítsa azt. És bár a világ sokszor nem érti ezt a szeretetet, mégis erre van a legnagyobb szüksége.
Ft. Ráduly István Zsolt, Torda