Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. 
Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket:
„Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki:
„Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?”
Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?” Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.”
Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Azután Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az írásokban őróla szól.
Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük.
Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az írásokat?”
Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.
Lukács Evangéliuma 24,13-35
Nagyon jót tesz a léleknek, ha az ember kibeszélheti magából azt, ami negatívan érintette. Az Emmausz felé vezető úton két elkeseredett lelkű tanítvány lehajtott fejjel bandukol az úton. Jézus szenvedés-története és a kivégzése súlyosan megviselte őket. A beszélgetés közben egy ismeretlen férfi hozzájuk szegődik, és vallatni kezdi őket. Ismét felidézik magukban az elmúlt napok eseményeit, és kifejezik beletörődöttségüket, amely Jézus tragikus történetéhez kapcsolódik. Nem tudtak semmilyen érdemlegeset tenni annak érdekében, hogy ezt a tragédiát megakadályozzák. A magatehetetlenség és a csalódottság fejeződik ki elbeszélésükben.
Velünk is hasonló szokott történni, amikor egy tervünk kudarcba fullad. Nehezen tudjuk elfogadni, hogy az élet néha mást diktál, mint amit mi akarunk megvalósítani. Néha még Isten is bele szokott szólni az életünkbe, mert olyat akar megakadályozni, ami negatívan hatna az életünkre, vagy valami nagyobbat akar kihozni egy helyzetből. Mindenre nincsenek kész válaszaink, de mindig képesek vagyunk újrakeretezni az eseményeket. Jézus elbeszélésében már nem egy tragikus eseményről hallanak, hanem egy megváltás-történetről, ezek az események Isten akaratával vannak összefüggésben és a megváltás tervéhez kapcsolódnak.
A találkozás végén értik meg a tanítványok, hogy a jeruzsálemi események hogyan kapcsolódnak Isten tervéhez.
Ft. Ráduly István Zsolt, Torda