Húsvét ünnepe előtt történt. Jézus tudta, hogy elérkezett az óra, amikor ebből a világból vissza kell térnie az Atyához.
Mivel szerette övéit, akik a világban voltak, még egy végső jelét adta szeretetének. Vacsora közben történt, amikor a sátán már fölébresztette Júdásnak, Karióti Simon fiának szívében a gondolatot, hogy árulja el őt.
Jézus tudta, hogy az Atya mindent a kezébe adott, s hogy Istentől jött és Istenhez tér vissza. Fölkelt hát a vacsora mellől, letette felső ruháját, fogott egy vászonkendőt és a derekára kötötte. Azután vizet öntött egy mosdótálba, és mosni kezdte tanítványainak a lábát, majd a derekára kötött kendővel meg is törölte.
Amikor Simon Péterhez ért, az így szólt: „Uram, te akarod megmosni az én lábamat?” Jézus így felelt:
„Most még nem érted, mit teszek, de később majd megérted.” De Péter tiltakozott: „Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha?” Jézus azt felelte: „Ha nem moslak meg, nem lesz semmi közöd hozzám!”
Erre Péter így szólt: „Uram, akkor ne csak a lábamat, hanem a fejemet és a kezemet is!” Jézus azonban kijelentette: „Aki megmosdott, annak csak a lábát kell megmosni, és egészen tiszta lesz. Ti tiszták vagytok, de nem mindnyájan.” Tudta ugyanis, hogy egyikük elárulja, azért mondta: „Nem vagytok mindnyájan tiszták.” Miután megmosta lábukat, fölvette felső ruháját, újra asztalhoz ült, és így szólt hozzájuk: „Megértettétek-e, hogy mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok engem, és jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.”
János Evangélium 13,1-15
Jn 13, 1
Ez az evangéliumi mondat Jézus szeretetének mélységét és végső gesztusát tárja elénk – azt, ami talán minden emberi képzeletet felülmúl. Nemcsak szerette övéit, hanem „mindvégig szerette” őket – egészen a keresztig, a legnagyobb önfeláldozásig.
Jézus tudta, hogy közeledik az óra. Tudta, hogy az árulás, az elhagyatottság, a szenvedés és a halál vár rá. És ebben az órában nem önmagára gondolt, hanem tanítványaira. Arra a kicsiny közösségre, akik gyakran nem értették őt, vitatkoztak egymással, sőt, nemsokára szétszélednek majd félelmükben. Mégis: szereti őket. Nem érdemek alapján, nem viszonzás reményében – hanem azért, mert az Ő szíve ilyen. A szeretet szíve.
Ez a „végső jel” a szeretet legmélyebb kifejezése: a lábmosás alázata, az Eucharisztia ajándéka, az életét odaadó kereszt. Mindhárom ugyanazt mondja: „Nem hagylak el. Itt vagyok veletek – a legmélyebb éjszakában is.” Ez a szeretet nem látványos, nem hangos – hanem csendes, törékeny, de örök.
Ma, amikor annyi szeretet csak múló érzés, Jézus emlékeztet bennünket arra, hogy az igazi szeretet hűséges. Végigkísér az úton – még akkor is, ha mi letérünk róla. Nem vádol, hanem vár. Nem számolgat, hanem ad.
És talán ez az igazi húsvéti készület kulcsa: engedni, hogy ez a szeretet átjárjon minket. Mert nemcsak tanítványok voltak „az övéi” – mi is azok vagyunk.
Ft. Ráduly István Zsolt, Torda