Abban az időben egy írástudó megkérdezte Jézustól: „Melyik az első a parancsok közül?”
Jézus így válaszolt: „Ez az első: Halld, Izrael! Az Úr a mi Istenünk, az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! Ezeknél nincs nagyobb parancsolat.”
Az írástudó erre azt válaszolta: „Valóban, jól mondtad, Mester, hogy ő az Egyetlen, és hogy rajta kívül nincs más. És azt is, hogy őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből szeretni, embertársunkat pedig úgy szeretni, mint saját magunkat, többet ér minden égő vagy véres áldozatnál.”
Jézus az okos felelet hallatára megdicsérte: „Nem jársz messze Isten országától.” Ezután több kérdést már nem mertek neki föltenni.
Márk Evangéliuma 12, 28b-34
A főparancsolat olyan, mint egy háromlábú szék. Ha az egyik lába hiányzik, akkor az felbillen.
Vajon mi is érdekelte az írástudót? Hogy Jézus tudja-e a főparancsolatot, hiszen már a gyermekek is betéve mondták a Sema Jiszraél-t? Nem inkább az érdekelte, hogy vajon melyik a legfontosabb része ennek a főparancsolatnak? Jézus egy másik helyen tisztázza ezt a kérdést.
Isten és Ő egyek, aki Őt látta, az Istent is látta. Az ő korában ezt nem sokan tudták elfogadni, mert Isten láthatatlannak, megközelíthetetlenek hitték. És ma, hogy állunk ezzel? Istent látni, Istent közelről megtapasztalni, ez a gondolat nem mindenkit nyugtat meg. Sokakat zavar Isten közelsége.
Inkább maradjon a megközelíthetetlen magasságokban, így biztonságban érezhetik magunkat. De Isten mégis megközelíti az embert, mert szüksége van erre. Jézusban közelített meg bennünket kézzelfoghatóan.
Az írástudót meglepi Jézus közelsége, közvetlensége. De nem nyugszik meg a külső benyomással, hanem kíváncsian várja élete legfontosabb kérdésére a válaszát. Vajon eddig, amit tanult megfelel-e Isten tervének, elképzelésének, mert ha nem akkor nagy bajban van.
Jézus jelesen vizsgázik az írástudó előtt, de egy más szentírási helyen kiderül, hogy nem egyformán értelmezik a felebarát, az embertárs fogalmát.
Üdvösségünk szempontjából nem elég ismerni a főparancsolatot, a tízparancsolatot, hanem ezeknél fontosabb az életünk hogyan-ja. Hogyan élem meg a hétköznapokban a főparancsolatot, mit jelent számora Isten, kit tekintek felebarátomnak?
Vagy lépten nyomon szemtanúi vagyunk az erőltetett szolidaritásnak, vagy ahogyan másképpen mondják a szolidaritás nélküli szolidaritásnak. Mindenkivel szolidárisak vagyunk, de végül is senkivel sem vagyunk igazából szolidárisak, ha nem vagyunk önmagunkkal szolidárisak. Csak úgy tisztelhetem, szerethetem helyesen a felebarátomat, ha önmagamat helyesen tisztelem, szeretem. Általában úgy viszonyulunk a többiekhez, ahogyan önmagunkhoz szoktunk viszonyulni. Ha nem jó az önértékelésem, akkor másokat is le fogok értékelni, hiszen nem attól vagy értékes, hogy mások annak tartanak.
Jézus sem alkalmazkodott mindenkihez csak azért, hogy elfogadják a tanítását, életfelfogását, hanem megőrizte az egyéniségét. Ezáltal tette még vonzóbbá az örömhírét, üzenetét. Nem alkalmazkodott, hanem inkább másokat hívott meg a megtérésre, életük átvizsgálására.
Kíváncsi vagyok, hogy a beszélgetés után mi volt az írástudó lelkében végbemenő folyamat. Vajon eljutott-e arra a felismerésre, hogy maga a Törvény megtestesítője, a Törvény beteljesítője válaszolt neki? Hiszen a saját életére nézve fontosabb volt az, hogy hogyan alkalmazta a Törvényt, a főparancsolatot, mint az, hogy Jézus mennyire ismeri a főparancsolatot. Számomra a legfontosabb, hogy naponta kövessem a főparancsolat tanítását, mert másképpen csak holt betű marad az egész.
Köszönöm Jézus, hogy te soha nem hagysz sötétségben, tudatlanságban, hanem mindig megmutatod számomra az élet útját, világosságát, és olyan bölcsességre tanítasz, amelyet senki mástól nem sajátíthatok el.
Ft. Ráduly István Zsolt, Torda