Jézus eltávozott Tírusz vidékéről, és Szidonon át a Galileai-tóhoz érkezett, a Tízváros környékére.
Ott egy siketnémát vittek hozzá, és kérték, hogy tegye rá a kezét. Jézus félrehívta őt a tömegből, ujját a fülébe dugta, majd nyállal megérintette a nyelvét. Azután föltekintett az égre, fohászkodott, és így szólt: „Effeta”, vagyis „Nyílj meg!”
Erre megnyílt a siket füle, megoldódott a nyelve, és érthetően beszélt. Jézus megparancsolta, hogy ezt senkinek se mondják el. De minél jobban tiltotta, annál inkább hirdették. Szerfölött csodálkoztak, és azt mondták: „Mindent jól cselekedett: a siketeknek visszaadta hallásukat, a némáknak pedig a beszédet.”
Márk Evangéliuma 7, 31-37
Jézus csodái a pogányok által lakott területeken bizonyítják az üdvösség és az evangélium egyetemességét. Most már nem csak a kiválasztottak ülhetnek az eszkatologikus lakoma asztalához, hanem a pogányok is.
Nemcsak testi, hanem lelki süketség is létezik, amely néha sokkal nagyobb, mint az előző. Jézus meghallja a süketnéma ember lelki panaszát, vívódásait, szükség-kiáltását. Olyan Istent mutatott be, aki nem megy el közömbösen semmilyen szükség mellett. Komolyan veszi lelki-testi vívódásainkat, ki nem mondott szenvedéseinket, panaszainkat.
Mi is süketeknek érezzük magunkat, amikor olyan híreket, megjegyzésket hallunk, amelyek ellentmondanak Krisztus tanításának, amelyek erőszakra, agresszivitásra bíztatnak. Ilyenkor szükségünk van a belső csendre, amely erősebb minden világi zajnál, erőszakosságnál. Gondosan kell ápoljuk lelki csendünket, mert csak akkor leszünk igazán (meg-) hallgatók.
Ft. Ráduly István Zsolt, Torda