Abban az időben Jézus átment a Galileai-tengernek, vagyis Tibériás-tavának a túlsó partjára. 
Nagy tömeg követte, mert látták a csodajeleket, amelyeket a betegeken végbevitt, Jézus fölment egy hegyre, és ott leült tanítványaival együtt. Közel volt húsvét, a zsidók ünnepe.
Amikor Jézus fölemelte szemét, és látta, hogy nagy tömeg jön feléje, így szólt Fülöphöz: „Honnan vegyünk kenyeret, hogy legyen mit enniük?” Ezt pedig azért kérdezte, hogy próbára tegye, mert ő tudta, hogy mit fog tenni.
„Kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindenki kapjon valami keveset” – felelte Fülöp.
Az egyik tanítvány, András, Simon Péter testvére megszólalt: „Van itt egy fiú, akinél öt kenyér és két hal van, de mi ez ennyinek?” Jézus meghagyta: „Telepítsétek le az embereket!” Sok fű volt azon a helyen. Letelepedtek hát: szám szerint mintegy ötezren voltak csupán a férfiak.
Jézus pedig vette a kenyereket, hálát adott, és kiosztotta a letelepedett embereknek; ugyanígy (adott) a halból is, amennyit csak akartak. Amikor pedig jóllaktak, szólt tanítványainak: „Szedjétek össze a maradékot, hogy semmi se vesszen kárba.” Összeszedték, s tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyér maradékából, amit meghagytak azok, akik ettek.
Amikor pedig az emberek látták a csodajelet, amelyet Jézus végbevitt, így beszéltek: „Ez valóban az a próféta, aki a világba jön.”
Amikor Jézus észrevette, hogy érte akarnak jönni, és el akarják vinni, hogy erőszakkal királlyá tegyék, ismét visszavonult a hegyre, egészen egyedül.
János Evangéliuma 6,1-15
Jézus kérdése első pillantásra gyakorlati: egy éhes tömeg áll előtte, s a szükség nyilvánvaló. Ám e kérdés mélyebb rétegeket hordoz, s ma is hozzánk szól: „Honnan vegyünk kenyeret?” – honnan merítsünk, mikor kifogyunk a készleteinkből? Honnan jön a segítség, ha az emberi lehetőségek végesek?
Jézus nem azért kérdezi ezt, mert tanácstalan, hanem mert be akar vonni. Azt akarja, hogy a tanítványok (és mi is) felismerjék: a szükség pillanatában nem az emberi erőforrások végessége a döntő, hanem az, hogy Isten jelen van. A kevés – ha Isten kezébe kerül – elégséges lesz. Sőt, bőséggé válik.
A kenyér, amelyet Jézus szaporít, nem csupán földi táplálék. Előképe annak az életadó kenyérnek, amelyet az Eucharisztiában ad nekünk. Kérdése így is érthető: Honnan vesztek lelki táplálékot a rátok bízottaknak? A világ ma is éhezik – nemcsak kenyérre, de igazságra, szeretetre, reményre. És Jézus ma is kérdez: Mit adsz te? Mit tudsz megosztani? Talán csak „öt kenyér és két hal” van nálunk – de ha odaadjuk, Isten megáldja.
Ne féljünk attól, hogy kevesünk van. Inkább merjük Jézus elé vinni a kicsinyünket – a figyelmünket, időnket, szeretetünket, imádságunkat. Ő tudja, hogyan szaporítsa meg.
Jézus tanítványai, akiket megkérdez:
„Honnan vegyünk kenyeret?”
És mi mit felelünk? Talán csak ennyit: „Uram, nincs elég. Csak öt kenyér és két hal van nálunk. Ez mire elég ennyi embernek?” És itt kezdődik a csoda. Nem ott, amikor a kenyér megszaporodik, hanem ott, amikor a kevés odaadásra kerül.
Mert Jézus nem vár tökéletes készleteket. Nem azt kérdezi, mit nem tudunk adni – hanem hogy hajlandóak vagyunk-e odaadni a keveset. A kevés szeretetünket, a megfáradt imáinkat, a szűkre szabott időnket.
És amikor odaadjuk – akkor Ő megáldja. A kevésből bőség lesz. Az önmagunknak tartogatottból nem születik élet. De a megosztottból igen.
Ez a mai evangélium egyházunk küldetéséről is szól. Nem vagyunk mindenre elegendők. De ha amit kaptunk – életet, hitet, szentségeket, közösséget – odaadjuk, Isten csodát tesz belőle.
Mert a kenyér nem csak földi táplálék. Jézus maga is kenyérré lett értünk. És minden szentmisében újra felhangzik szavainak lényege: „Vegyétek és egyétek…” Ez az igazi válasz az éhező világra.
Testvéreim, ne féljünk a kérdéstől: „Honnan vegyünk kenyeret?” Ne féljünk a kevéstől sem. Csak ne tartsuk meg magunknak. Vigyük Jézus kezébe – és engedjük, hogy az Ő szeretete sokasítsa meg.
Ft. Ráduly István Zsolt, Torda