Abban az időben, amikor a gyermek Jézust szülei bemutatták a jeruzsálemi templomban, ott volt Anna prófétanő is, Fánuel leánya Áser törzséből. Idős volt már napjai előrehaladtak.
Leánykora után hét évig élt férjével, majd özvegyen érte meg a nyolcvannegyedik évét. Nem hagyta el a templomot soha, böjtölve és imádkozva szolgálta Istent éjjel és nappal.
Abban az órában is odament, dicsőítette Istent, és beszélt a gyermekről mindazoknak, akik Jeruzsálem megváltására vártak.
Miután az Úr törvénye szerint elvégeztek mindent, visszatértek városukba, a galileai Názáretbe. A Gyermek pedig növekedett és erősödött; eltelt bölcsességgel, és Isten kedvét lelte benne.
Lukács Evangéliuma 2,36-40
„Abban az órában is odament, dicsőítette Istent, és beszélt a gyermekről mindazoknak, akik Jeruzsálem megváltására vártak.” (Lk 2, 38)
Ez a rövid, mégis mélyreható mondat Anna prófétaasszony találkozását örökíti meg a Gyermekkel, akiben felismerte a Megváltót. Anna élete példa arra, hogy az Istennel való szoros kapcsolatot nem a látványos cselekedetek, hanem a hűség, kitartás és imádság határozza meg. Egész életét az Úrnak szentelte, és ebben az áldozatos hűségben vált méltóvá arra, hogy felismerje Jézust, amikor sokak számára még láthatatlan volt.
Anna „abban az órában” odament, nem halogatta az Istennel való találkozást. Ez arra tanít bennünket, hogy Isten hívása mindig a jelenben történik. Sokszor várakozunk egy nagyobb, jelentősebb pillanatra, miközben Isten a mindennapi események csendjében hív minket. Készen állunk-e odamenni, amikor Ő szólít minket?
Anna azonnal dicsőíteni kezdte Istent, amikor felismerte Jézust. Ez a dicséret az ember szívének természetes válasza az Istennel való találkozásra. Életünk számtalan pillanata rejt alkalmat arra, hogy dicsőítsük Istent: egy-egy apró csoda, egy újabb nap, a hitben való növekedés lehetősége mind ok arra, hogy hálát adjunk. Tudjuk-e mi is szívből dicsérni Őt, ahogy Anna tette?
Anna nem tartotta meg magának az örömhírt, hanem „beszélt a gyermekről mindazoknak, akik Jeruzsálem megváltására vártak.” Aki valóban találkozik Krisztussal, nem maradhat néma. Az evangélium öröme arra késztet bennünket, hogy megosszuk másokkal a reményt, amit tőle kaptunk. A világ ma is tele van „Jeruzsálem megváltására várókkal” – azokkal, akik békére, igazságra, vigasztalásra és megváltásra szomjaznak. Vajon felismerjük-e őket, és merjük-e nekik továbbadni a jó hírt?
Anna hosszú életét nem tölthette be a világ dicsősége, hiszen özvegyként, a templomban szolgált. Az ő élete mégis teljes volt, mert Istennel való kapcsolata és szolgálata adta meg annak értelmét. Ő tudta, hogy mit vár az Úrtól, és a várakozását hűségben élte meg. Ez arra hív bennünket, hogy életünknek igazi célt csak az Istenhez való ragaszkodás adhat.
Anna példája arra ösztönöz, hogy mi is legyünk hűségesek, nyitottak Isten hívására, és éljük meg az Ő dicséretét minden pillanatban. Az elmélkedés végén tegyük fel magunknak a kérdést: Vajon készen állok-e felismerni Jézust az életemben, és továbbadni az örömhírt mindazoknak, akik az Ő megváltására várnak?
Ft. Ráduly István Zsolt, Torda