Abban az időben így tanított János: „Aki a mennyből jön le, az mindenki fölött áll. Aki viszont a földről való, az földies, és a földi dolgokról beszél.
Aki a mennyből való, az felülmúl mindenkit. Arról tesz tanúságot, amit látott és hallott, tanúságtételét azonban senki sem fogadja el. Ám, aki mégis elfogadja tanúságát, az megerősíti, hogy az Isten igazmondó.
Akit Isten küldött, Isten igéit hirdeti, mert Isten nem adja szűkösen a Szentlelket. Az Atya szereti a Fiút, és mindent az ő kezébe helyezett. Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van; aki pedig nem hisz a Fiúnak, az nem nyeri el az örök életet, hanem Isten büntetése sújtja.”
János Evangéliuma 3,31-36
„Akit Isten küldött, Isten igéit hirdeti, mert Isten nem adja szűkösen a Szentlelket.” (Jn 3,34)
A mai igevers egy rövid, de rendkívül gazdag kijelentés. Olyan, mint egy kút, amelynek mélyére ha letekintünk, megtelik a szívünk bizalommal, alázattal és lelki éhséggel.
Az első gondolat, amit kiemelhetünk: „Akit Isten küldött, Isten igéit hirdeti.” Ez nem csupán egy megállapítás, hanem útmutatás. Ma sokféle hang szól hozzánk – világi tanácsok, emberi okosság, megannyi vélemény, de csak egy hang az, amely életet ad: Isten igéje. Akit Isten küld, az nem önmagát hirdeti, nem a saját dicsőségét keresi, hanem Isten szavát tolmácsolja – alázattal, hűséggel.
Ez különösen is megszólít bennünket, akik szolgálatban állunk – legyen az igehirdetői, tanítói, lelkipásztori vagy bármely más közösségi küldetés. Isten nem önálló „szónokokat” keres, hanem eszközöket, akik készek átadni az Ő üzenetét. A prédikáció, a lelkipásztori beszélgetés, sőt, egy hívő ember vigasztaló szava is akkor lesz igazán éltető, ha benne Isten szólal meg.
„Isten nem adja szűkösen a Szentlelket.” Milyen csodálatos kijelentés! Isten nem mértékkel, nem óvatos adagokban adja Lelkének ajándékát, hanem bőséggel. Amikor Ő küld valakit, nem hagyja magára. Nem mondja: „Menj, de oldd meg egyedül!” Nem – Ő előbb megtölt, aztán indít útra. Megtölt Lelkével, aki vezet, bátorít, vigasztal, és erőt ad a küldetéshez.
Ez különösen fontos akkor, amikor kimerültséget érzünk. Amikor úgy érezzük, már nincs mit mondanunk, nincs erőnk újra és újra helytállni. Isten nem fukarkodik. Az Ő Szentlelke mindig elegendő – nemcsak a feladatainkhoz, hanem az életünkhöz is. Nemcsak a szolgálatunkhoz, hanem a belső megújulásunkhoz is.
Ez az ige tehát egyszerre hívás és vigasztalás. Hívás arra, hogy ne a magunk szavát szóljuk, hanem Istenét. És vigasztalás, hogy ebben a küldetésben soha nem vagyunk egyedül. Az Ő Lelke nem szűkösen adatott, hanem túlcsorduló szeretettel.
Kérjük hát nap mint nap ezt a Lelket. Kérjük, hogy töltsön be bennünket, formáljon minket, és tegyen készséges eszközzé. És amikor szólunk – a családban, a közösségben, a gyülekezetben –, ne feledjük: az igazi küldött mindig Isten igéjét hirdeti, mert nem önmagát, hanem Krisztust akarja láttatni.
Ámen.
Ft. Ráduly István Zsolt, Torda