Egy napon Jézus, amikor este lett, így szólt tanítványaihoz: „Keljünk át a túlsó partra.” 
Erre azok elbocsátották a tömeget, és Jézust magukkal vitték úgy, ahogy ott volt a bárkában. Más csónakok is voltak velük. Nagy szélvihar támadt, a hullámok a bárkába csaptak, úgyhogy az már-már megtelt. Ő a bárka végében egy vánkoson aludt. Felkeltették és megkérdezték: „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” Erre fölkelt, ráparancsolt a szélre, és ezt mondta a tengernek: „Hallgass el, nyugodj meg!” A szél elállt, és nagy csendesség lett.
Ekkor hozzájuk fordult: „Miért féltek? Még mindig nincs bennetek hit?” Nagy félelem fogta el ugyanis őket.
Egymást kérdezgették: „Ki lehet ez, hogy még a szél és a tenger is engedelmeskedik neki?”
Márk Evangéliuma 4, 35-41
A vihar lecsendesítésének története nem egy krónika, nem egy riport, hanem csodaelbeszélés. Csodáról akkor beszélünk bibliai értelemben, amikor egy szokványos, vagy rendkívüli eseményen keresztül az ember felismeri az Istent. Az apostolok valószínű egy olyan helyzetbe kerültek, amikor segítségre volt szükségük, és Isten segítséget nyújtott nekik. Az élet viharaiban gyakran elveszítjük kapaszkodó pontjainkat, lelki egyensúlyunkat. Ilyenkor természetefletti segítségre van szükségünk, és amikor ez bekövetkezik, akkor beszélhetünk csodáról.
Márk evangélista erős szimbólumokat használ. A bárka az egyházi közösséget képviseli, amely az idő zivatarain keresztül biztos úton visz minket az üdvösség felé. A bárka kormányosa Krisztus, aki annyira bízik a gondviselésben és Isten segítségében, hogy egy percig sem aggódik, nem emészti fel önmagát, hanem várja a megfelelő pillanatot. De ilyenkor fontos szerepe van a hitnek, amely segít minket megelőzni a pánikot, a kétségbeesést. Hit nélkül valóban elsüllyed az életünk bárkája, illetve zátonyra fut.
Ft. Ráduly István Zsolt, Torda