Amikor Jézus a jeruzsálemi templomban tanított, szavainak hallatára a nép közül egyesek felkiáltottak: „Ez valóban a Próféta.”
Mások meg azt mondták: „Ez a Messiás.” Voltak azonban olyanok, akik megkérdezték: „Hát Galileából jön a Messiás? Az írás szerint nemde Dávid családjából és Dávid városából, Betlehemből kell jönnie a Messiásnak?”
Erre szakadás támadt a nép között. Néhányan el akarták őt fogni, de senki sem mert rá kezet emelni. A szolgák (akiket Jézusért küldtek), nélküle tértek vissza a főpapokhoz és a farizeusokhoz.
Azok felelősségre vonták őket: „Miért nem hoztátok őt ide?” A szolgák mentegetőztek: „Ember így még nem beszélt!” Erre a farizeusok rájuk förmedtek: „Csak nem vezetett titeket is félre?
Mondjátok: hitt-e benne egy is a főtanács tagjai vagy a farizeusok közül? Csak ez az átkozott népség, amely semmit sem ért a törvényhez.” Ekkor az egyik tanácstag, Nikodémus, aki egy alkalommal éjnek idején fölkereste Jézust, így szólt: „A mi törvényünk nem ítélkezik senki felett anélkül, hogy ki ne hallgatta volna, és meg nem állapította volna, mi (rosszat) cselekedett.”
A többiek azonban neki támadtak: „Talán te is galileai vagy? Kutass csak utána, és rájössz, hogy Galileából nem származik próféta!” Ezután mindegyikük hazatért.
János Evangéliuma 7, 40-53
„A mi törvényünk nem ítélkezik senki felett…”
Ez a mondat egy feszült helyzetben hangzik el. Az emberek már készen állnak az ítéletre. Már eldöntötték, ki a jó és ki a rossz. Már megvan a véleményük, és nem nagyon akarnak rajta változtatni. És ekkor megszólal egy józan hang: nem lehet elítélni valakit anélkül, hogy meg ne hallgatnánk őt.
Milyen ismerős ez a helyzet ma is! Olyan világban élünk, ahol nagyon gyorsan születnek ítéletek. Elég egy félmondat, egy hír, egy benyomás – és máris kész az ítélet. Sokszor nem az igazság érdekel bennünket, hanem az, hogy igazunk legyen. Nem meghallgatni akarunk, hanem megerősítést keresünk a saját véleményünkre. Pedig az igazság türelmet kíván. Az ember meghallgatása időt kíván. A szeretet pedig még többet.
A törvény, amire ez az ige utal, eredetileg az igazság szolgálatára volt rendelve. Nem arra, hogy gyorsan elítéljen, hanem arra, hogy igazságosan megkülönböztessen. És itt egy mély lelki igazság rejlik: Isten sem felületesen ítél. Gondoljunk csak arra, hogyan viszonyul Isten az emberhez! Nem egyetlen tett alapján mond ítéletet. Nem egy rossz döntés alapján zár le egy életet. Isten ismeri az embert: a múltját, a sebeit, a küzdelmeit, a szándékait.
És mielőtt ítélne – megszólít. Mielőtt elmarasztalna – lehetőséget ad. Mielőtt kimondaná az utolsó szót – meghallgat. És itt válik számunkra személyessé ez az ige. Mert nemcsak arról van szó, hogy másokat ne ítéljünk elhamarkodottan. Hanem arról is, hogy hogyan tekintünk egymásra a hétköznapokban.
Hányszor történik meg, hogy valakit félreértünk…
Hányszor ítélünk meg egy embert a viselkedése alapján, anélkül hogy ismernénk a történetét… Hányszor zárunk le kapcsolatokat anélkül, hogy valóban meghallgattuk volna a másikat… A keresztény ember hivatása nem az ítélkezés, hanem az igazság és az irgalom egyensúlya.
Ez nem könnyű. Mert sokszor valóban látjuk a hibát, a bűnt, az igazságtalanságot. De a kérdés az: hogyan reagálunk rá? Elítélünk – vagy megértésre törekszünk? Elzárkózunk – vagy meghallgatunk? Megbélyegzünk – vagy esélyt adunk?
Jézus maga az élő példája ennek a magatartásnak. Ő ismerte az ember szívét, mégis mindig előbb közeledett, előbb kérdezett, előbb megszólított. Az ítélet helyett az igazságra vezette az embert – szeretettel. Ez az ige ma arra hív bennünket, hogy lassítsunk az ítéleteinkben. Hogy merjünk kérdezni, mielőtt kijelentünk. Hogy merjünk meghallgatni, mielőtt döntünk.
Hogy merjünk irgalmasak lenni, ahogyan Isten is irgalmas hozzánk. Mert lehet, hogy egyszer mi is ott állunk majd valaki előtt, félreértve, meg nem hallgatva, elítélve… És akkor életmentő lesz számunkra, ha akad valaki, aki így szól: „Hallgassuk meg őt előbb.”
Ft. Ráduly István Zsolt, Torda