Abban az időben amikor Jézus a bárkával ismét átkelt a Genezáreti-tó túlsó partjára, a parton nagy tömeg sereglett köréje. 
Ekkor odajött egy Jairus nevű férfi, a zsinagóga elöljárója, s mihelyt meglátta őt, a lába elé borult, és nagyon kérte: „Halálán van a lányom. Jöjj, tedd rá a kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen!” Erre ő elment vele. Nagy tömeg kísérte, és tolongott körülötte.
Volt ott egy asszony, aki már tizenkét éve vérfolyásban szenvedett. Sok orvos sokféle kellemetlen kezelésnek vetette alá:
Mindenét rájuk költötte, de hasztalan, egyre rosszabbul lett. Hallott Jézusról, ezért átfurakodott a tömegen, és hátulról megérintette a ruháját. Így gondolkodott magában: „Ha csak a ruháját érintem is, meggyógyulok.” És azonmód megszűnt a vérfolyása. Érezte testében, hogy meggyógyult bajából.
Jézus nyomban észrevette, hogy erő ment ki belőle. Megfordult a tömegben, és megkérdezte: „Ki érintette meg a ruhámat?”
Tanítványai ezt válaszolták: „Látod, hogy szorongat a tömeg, mégis azt kérdezed: Ki érintett meg?” De ő mégis körülnézett, hogy lássa, ki volt az. Az asszony félve, remegve előlépett – mert hisz tudta, hogy mi történt vele –, odaborult eléje, és őszintén bevallotta neki az igazságot.
Ő így szólt hozzá: „Leányom, hited meggyógyított téged. Menj békével, és bajodtól megszabadulva légy egészséges!”
Még beszélt, amikor jöttek a zsinagóga elöljárójának házából és közölték: „Meghalt a lányod. Miért fárasztanád a Mestert?”
A hír hallatára Jézus így bátorította a zsinagóga elöljáróját: „Ne félj, csak higgy!” Péteren, Jakabon és Jánoson, Jakab testvérén kívül senkinek sem engedte meg, hogy vele menjen.
Amikor odaértek az elöljáró házához, nagy riadalmat, sok siratót és jajgatót látott. Bement és így szólt hozzájuk: „Mit lármáztok itt, miért sírtok? A gyermek nem halt meg, csak alszik.” Azok kinevették.
Ő azonban mindenkit kiparancsolt, maga mellé vette a gyermek apját, anyját, s kísérőivel együtt bement (a helyiségbe), ahol a gyermek volt. Megfogta a kislány kezét, és azt mondta neki: „Talita kúm”, ami annyit jelent: „Kislány, mondom neked, kelj föl!”
A kislány azonnal fölkelt, és járni kezdett. Tizenkét éves volt. Azok pedig magukon kívül voltak a csodálkozástól. De ő szigorúan meghagyta, hogy ezt a dolgot senki meg ne tudja. Azután szólt nekik, hogy adjanak enni a kislánynak.
Márk Evangéliuma 5,21-43
Mk 5, 39b
„Mit lármáztok itt, miért sírtok? A gyermek nem halt meg, csak alszik”– mondat lényege, hogy a halál nem végleges, hanem átmeneti állapot, és a gyermek visszahozható az életbe.
A mondat első része („Mit lármáztok itt, miért sírtok?”) Jézus reakciója a gyászolókra, akik már lemondtak a gyermekről. Ez a rész arra utal, hogy az emberi kétségbeesés gyakran megelőzi az isteni beavatkozást, és hogy a hit képes felülírni a látszólagos reménytelenséget.
A második rész („A gyermek nem halt meg, csak alszik.”) azt sugallja, hogy Jézus másként látja a halált, mint az emberek: számára az csak egy átmeneti állapot, amelyből az isteni erő visszahozhatja az embert. Ez a keresztény hit egyik alapvetése: a halál nem végleges, hanem az örök élet kapuja.
Ez a mondat a remény, a hit és az újjászületés örök lehetőségét hangsúlyozza. Sokszor idézik temetéseken, vigasztalásként, vagy akár irodalmi művekben is, ahol a halál és az újjászületés motívuma jelenik meg. Ahogy mondani szokták: „A remény hal meg utoljára” – ez a közmondás is rokon értelmű, hiszen a hit vagy remény ad erőt a legnehezebb pillanatokban.
Jézus kijelentése, hogy a gyermek nem halt meg, csak alszik arra bíztat, hogy ne veszítsük el a reményt, még amikor minden elveszettnek tűnik, mert az életben sokszor van lehetőség a fordulatra, a megújulásra. Jézus szavai biztatást adnak, hogy a látszólagos vég nem feltétlenül végleges, és a szeretet, valamint a hit képes csodákat tenni.
Ft. Ráduly István Zsolt, Torda