Amikor Mózes törvénye szerint elteltek Mária tisztulásának napjai, fölvitték Jézust Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, amint az Úr törvénye előírja: 
„Minden elsőszülött fiú az Úr szent tulajdona.” Ekkor kellett Máriának, ugyancsak az Úr törvénye szerint, „egy pár gerlét vagy két galambfiókát” tisztulási áldozatul bemutatnia.
És íme, volt Jeruzsálemben egy Simeon nevű férfiú, egy igaz és istenfélő ember, aki Izrael vigaszára várt, és a Szentlélek lakott benne. A Szentlélek kinyilatkoztatta neki, hogy nem lát halált addig, míg meg nem látja az Úr Fölkentjét. A Lélek arra indította, hogy menjen a templomba, amikor a gyermek Jézust odavitték szülei, hogy a törvény előírásai szerint cselekedjenek vele. Simeon a karjára vette őt, és így magasztalta Istent:
Most már elbocsáthatod szolgádat, Uram, szavaid szerint békességben, mert szemeim meglátták Szabadításodat, melyet minden nemzet számára készítettél, hogy világosság legyen: kinyilatkoztatás a pogányoknak, és dicsőség népednek, Izraelnek.
Jézus atyja és anyja ámulva hallgatták mindazt, amit Simeon mondott. Simeon pedig megáldotta őket, és így szólt Máriához, Jézus anyjához: „Lám, e gyermek által sokan elbuknak és sokan feltámadnak Izraelben! Az ellentmondás jele lesz ő – még a te lelkedet is tőr járja át –, hogy napfényre kerüljenek sok szívnek titkos gondolatai!”
Ott volt Anna prófétanő is, Fánuel leánya Áser törzséből. Idős volt már, napjai előrehaladtak. Leánykora után hét évig élt férjével, majd özvegyen érte meg a nyolcvannegyedik évét. Nem hagyta el a templomot soha, böjtölve és imádkozva szolgálta Istent éjjel és nappal. Abban az órában is odament, dicsőítette Istent, és beszélt a gyermekről mindazoknak, akik Jeruzsálem megváltására vártak.
Miután az Úr törvénye szerint elvégeztek mindent, visszatértek városukba, a galileai Názáretbe. A gyermek pedig növekedett és erősödött, eltelt bölcsességgel, és Isten kedvét lelte benne.
Lukács Evangéliuma 2,22-40
Ennek az ünnepnek az az erős üzenete, hogy a Karácsonyt, a adventet a hétköznapokba is át lehet, és érdemes átmenteni. Ez az ünnep arra hív meg minket, hogy fogadjuk be szívünk belső szobájába Jézust.
A Megváltót nemcsak a pásztorok, a napkeleti bölcsek, hanem az idős Simeon is várta. Milyen nagy meglepetés volt számára, hogy várakozása beteljesedett, valahogyan azt is mondhatjuk róla, hogy hivatásának a csúcspontjára érkezett. Vajon nem ez motoszkál-e lelkünk mélyén, ez a vágyakozás, hogy reményeink, várakozásunk véget érjenek? Hogy életünkben helyet foglaljon Jézus? Ez a vágy kellene uralkodjon a mi életünkben is.
Simeon várakozása véget ért, az élet Urát az ölében tarthatta, létezik-e ennél nagyobb boldogság valakinek az életében? Kevés szent, kevés ember, kevés keresztény mondhatja el saját életéről, hogy karjaiban tartotta Krisztust.
A hétköznapok szürkeségében, mégis lábujjhegyen az oltáriszentségben Jézus megízlelhető, megtapasztalható, hiszen Jézus rólunk is mondja azt, amit Tamás apostolnak a feltámadása után: boldogok, boldogabbak azok, „akik nem látnak, mégis hisznek” (Jn 20, 29). Érdekes logikája van ennek a mondatnak, mert értékesebbnek tartja azoknak a hitét, akik nem a megtapasztalásaik nyomán hisznek, hanem a bizonyosságuk alapján.
Valóban azt látjuk, amit hiszünk. Életünk is erről tanúskodik, lépten nyomon azt látjuk, gondoljuk, tapasztaljuk, amit hiszünk. Attól függetlenül, hogy ki mit lát, tapasztal, mi mindent a saját személyes meggyőződésünk hatására látunk meg, tapasztalunk meg. Tulajdonképpen mi is a hitünk szerint látunk. Húsvétnak a hite is a látással kezdődik, Szent János apostol húsvét hajnalán látta az üres sírt, utána pedig hinni kezdett.
Ez az evangéliumi esemény minket is arra hív meg, hogy tevékenyen várakozzunk. Várakozásunk fokmérője, hogy mennyire tartjuk fontosnak a napi szentírás-olvasást, az elmélkedést és az imádságot.
Az idős Simeon várakozása arra bátorít minket, hogy soha ne adjuk fel a tevékeny várakozást, hiszen amit a hétköznapokban átélünk, illetve hiszünk, azt fogjuk megtapasztalni, azt fogjuk meglátni.
Az ünnep másik igen fontos szimbóluma a gyertya fénye, amely a húsvéti hitnek az igen erős jelképe. A hit csak akkor képes átsegíteni minket a hétköznapok ügyes-bajos dolgaiban, ha él, ha ég. Ezt a húsvéti lángot csakis Krisztus képes újra meg újra táplálni, hiszen általa részesülünk a feltámadás hitének kegyelméből. Nélküle csak pislákoló mécsbelek maradunk, akik valahogy túlélik ezt az életet, de valójában nem élünk, nincs meg bennünk a húsvéti hit.
Ft. Ráduly István Zsolt, Torda