Abban az időben az elbizakodottaknak, akik magukat igaznak tartották, másokat pedig megvetettek, Jézus ezt a példabeszédet mondta:
„Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos.
A farizeus megállt, és így imádkozott magában: »Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetenként, és tizedet adok mindenből, amim van.«
A vámos pedig távolabb állt meg, és a szemét sem merte az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: »Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek!«
Mondom nektek, hogy ez megigazultan ment haza, amaz viszont nem. Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt felmagasztalják.”
LukácsEvangéliuma 18,9-14
Lk 18, 11b
Amikor a farizeus imádkozni kezd, szavai első hallásra hálának tűnnek: „Istenem, hálát adok neked…”. De valójában ez az ima nem Istenről szól, hanem önmagáról. Nem kér, nem alázkodik meg, nem ismeri el saját gyengeségét. Inkább összehasonlít: „nem vagyok olyan, mint a többi ember.” Ez az ima a vallásosság egyik legfinomabb kísértését tárja fel: az önigazultságot.
A farizeus nem hazudik. Valóban böjtöl, tizedet ad, igyekszik a törvényt megtartani. Mégis valami alapvetően hibás a szívében: az erényéből falat épít Isten és mások közé. Vallásossága nem híd, hanem távolság.
Az emberi szív gyakran működik így. Nem közvetlenül mondjuk ki: „jobb vagyok”, hanem finomabb formában jelenik meg: én legalább templomba járok, én legalább imádkozom, én legalább nem vagyok olyan, mint ő.
Ilyenkor az ima már nem Isten felé emel, hanem másokat tesz lépcsőfokká saját igazolásunkhoz.
A vámos ezzel szemben nem hasonlítgat. Nem elemzi mások életét. Nem védi magát. Csak ennyit mond: „Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek.”Az ő imájában nincs magyarázat, csak igazság. És éppen ezért van benne találkozás.
Jézus Krisztus megdöbbentő kijelentése szerint nem a vallásos farizeus, hanem a bűnét felismerő vámos tér haza megigazulva. Ez nem azt jelenti, hogy a jó cselekedetek értéktelenek, hanem azt, hogy Isten előtt nem az érdemeink, hanem az alázatunk nyitja meg a szívet.
Ez a példabeszéd különösen veszélyes tükröt tart azok elé, akik közel élnek az egyházhoz, a hithez, a vallási gyakorlatokhoz. Mert a hit útján haladva könnyen észrevétlenül kialakulhat egy lelki gőg: nem a bűnökben, hanem az erényekben való büszkeség.
Az igazi ima ezért mindig így kezdődik: nem mások hibáival, hanem a saját szívemmel. Talán a legőszintébb ima az, amikor az ember nem tud sokat mondani, csak ezt: „Uram, irgalmazz.” És ebben a rövid mondatban több igazság lehet, mint a leghosszabb önigazoló beszédben.
Ft. Ráduly István Zsolt, Torda