Abban az időben mivel közel volt a zsidók húsvétja, Jézus fölment Jeruzsálembe.
A templomban árusokat talált, akik ökröt, juhot és galambot árultak, valamint pénzváltókat, akik ott ültek. Ekkor kötelekből ostort font, és kikergette mindnyájukat a templomból, ugyanígy a juhokat és az ökröket is, a pénzváltók pénzét pedig szétszórta.
Az asztalokat felforgatta, a galambárusoknak meg azt mondta: „Vigyétek innét ezeket, ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!” Tanítványainak eszébe jutott, hogy írva van: „Emészt a házadért való buzgóság.”
A zsidók erre így szóltak: „Miféle csodajelet mutatsz, hogy ezeket teszed?” Jézus azt válaszolta: „Romboljátok le ezt a templomot, és én három nap alatt fölépítem!”
A zsidók azt felelték: „Negyvenhat esztendeig épült ez a templom, és te három nap alatt fölépíted azt?” Ő azonban testének templomáról beszélt. Amikor feltámadt a halálból, tanítványainak eszébe jutott, hogy ezt mondta, s hittek az írásnak és Jézus szavainak.
János Evangéliuma 2, 13-22
A mai evangéliumban Jézus belép a jeruzsálemi templomba. Látja, hogy az imádság házából vásár lett. Nem tud közönyös maradni.
Az Atya iránti szeretet lángra gyújtja a szívét, és a tanítványoknak eszébe jut a zsoltár: „Emészt a házadért való buzgóság.”
De mit is jelent ez a szó – emészt? Nem egyszerűen azt, hogy „éget” vagy „fáj”. Az „emészt” azt jelenti: belülről éget valami, ami nem hagy nyugodni. Valami, ami átjárja az embert, és megmozgatja a szívét. Nem pusztít, hanem átalakít. Ahogy a tűz megtisztítja az aranyat, úgy tisztítja meg a szívünket az Isten iránti szeretet.
Amikor a zsoltáros azt mondja: „Emészt a házadért való buzgóság”, akkor azt vallja: „Nem tudok élni anélkül, hogy ne szeressem, ne szolgáljam, ne védjem az Urat és az Ő házát.”
Jézust is ez a tűz emésztette. Nem dühből űzte ki a kufárokat, hanem szeretetből. Azt akarta, hogy az Atya háza újra imádság helye legyen, ahol az ember szíve találkozik Istennel. Emlékezzünk, mit mondott a tizenkét éves Jézus, amikor szülei három nap keresés után a templomban megtalálták:
„Nem tudtátok, hogy Atyám házában kell lennem?” (Lk 2,49) Már gyermekkorában is égett benne ez a vágy, ez a buzgóság az Atya iránt. És ez a tűz végigkísérte egész életében – a Getszemáni kertig és a kereszten elhangzó „Beteljesedett”-ig.
Emlékszem, egyszer egy idős asszonyra a plébánián. Télen történt, nagy hidegben. Ő bottal járt, nehezen mozgott. De minden vasárnap ott volt a padban, még akkor is, ha a hó esett.
Egyszer megkérdeztem tőle: – Nénike, hogy bír ilyenkor is eljönni? Ő rám mosolygott, és csak ennyit mondott: „Tisztelendő úr, ha Jézus ott van az oltáron, engem nem a hideg emészt, hanem a vágy, hogy ott legyek vele.”
Testvérek, ez az igazi buzgóság! Nem hangos, nem látványos – de igazi. Belülről éget, és mozgásba hozza a szívet.
És bennünk? Bennünk él még ez a tűz? Vágyunk-e ide vasárnaponként, hogy találkozzunk az Úrral, aki vár ránk? A szentmise nem kötelesség, hanem találkozás. Itt maga Krisztus jön közénk. Itt adja önmagát – a testét, a vérét, a szeretetét.
A világ sok mindennel „emészt” minket – munkával, fáradtsággal, hírekkel, gondokkal. De engedjük, hogy Isten szeretete is emésszen! Hogy szívünk újra lángra kapjon az Ő házáért, az Ő jelenlétéért.
Ha a buzgóság tüze bennünk él, akkor a vasárnap nem a hét vége lesz, hanem a hét kezdete. Innen indul az erőnk, a békénk, a reményünk. Kérjük ma Jézust, hogy az Ő szívéből adjon nekünk is egy parányi szikrát. Hogy mi is elmondhassuk a zsoltárossal:
„Emészt a házadért való buzgóság.” Mert nem elég hinni Istenben – szeretni is kell Őt, úgy, hogy a szívünk lángra kapjon Tőle.
Ft. Ráduly István Zsolt, Torda