Jézus egyszer így korholta a farizeusokat:
Jaj, nektek, képmutató írástudók és farizeusok! Elzárjátok a mennyek országába vezető utat az emberek elől. Ti magatok nem mentek be oda, és azokat sem engeditek odajutni, akik be szeretnének menni.
Jaj, nektek, képmutató írástudók és farizeusok! Tengert és szárazföldet bejártok, hogy egyetlen pogányt megtérítsetek, és ha megtért, a kárhozat fiává teszitek, kétszerte inkább, mint magatokat.
Jaj, nektek, vak vezetők! Azt mondjátok: „Ha valaki a templomra esküszik, az semmi; ha azonban a templom aranyára esküszik, az kötelez.” Ti, esztelenek és vakok! Hát mi nagyobb: az arany vagy a templom, amely megszenteli az aranyat? –
Továbbá azt mondjátok: „Ha valaki az oltárra esküszik, az semmi, de ha a rajta lévő áldozati ajándékra esküszik, az kötelez.”
– Ti, vakok! Hát mi nagyobb: az áldozati ajándék vagy az oltár, amely megszenteli az ajándékot? Aki tehát az oltárra esküszik, az esküszik az oltárra és mindarra, ami rajta van. Aki a templomra esküszik, az esküszik a templomra és arra, aki ott lakik.
Végül aki az égre esküszik, az az Isten trónjára esküszik és arra, aki a trónon ül.
Máté Evangéliuma 23, 13-22
A mondat – „Ha valaki a templomra esküszik, az semmi; ha azonban a templom aranyára esküszik, az kötelez” (Mt 23, 16). – eredetileg bibliai és vallási szövegkörnyezetben jelenik meg, és a szavak mögött mély erkölcsi tanítás húzódik. E kijelentés az eskü ereje, értelme és erkölcsi alapjai körül vet fel kérdéseket, különös tekintettel az emberi ítélőképességre és a formai vallásosságra.
Ez a gondolat Jézus tanításaiban bukkan fel, különösen a Máté evangéliumában (Mt 23, 16-22). Jézus itt a farizeusok és a vallási vezetők képmutató viselkedését bírálja: voltak, akik a templomra tett esküt semmisnek tekintették, ám ha valaki a templom aranyára esküdött, azt kötelezőnek tartották. A szó szerinti értelmezés mögött egy mélyebb kritika húzódik: az emberek gyakran a külső, anyagi értékeket helyezik előtérbe a szenttel, az istenivel szemben.
A templom magát Istent, az isteni jelenlétet szimbolizálja (shekinah), míg annak aranya az emberi szem számára látható, anyagi érték. A mondat arra mutat rá, hogy a vallási vezetők visszájára fordították a szentség sorrendjét: az, ami igazán szent (maga a templom), kevésbé számított, mint az arany, ami csak díszíti. Ez az értékrend felborulása, amely a formális vallásgyakorlás ürességét kritizálja.
A mondat hangsúlyozza, hogy az eskü valódi ereje nem a külsőségekből, hanem a szívben lévő őszinteségből fakad. Ha valaki az aranyra esküszik, azt kötelezőnek tartják, mert az anyagi érték kézzel fogható; ám ha a templomra, vagyis az isteni jelenlétre teszi le az esküt, azt semmisnek minősítik – ami ellentmondásos, hiszen a szentség lényege épp az isteni, nem pedig az anyagi.
Jézus tanítása szerint a képmutatás veszélye abban rejlik, hogy az emberek a látható, mérhető dolgokat (arany, külsőségek) magasztalják, miközben a belső, valódi értékek (szentség, hit, őszinteség) háttérbe szorulnak. Ez az idézet tehát figyelmeztet arra, hogy az eskü, mint ígéret, csak akkor érvényes és hiteles, ha annak alapja nem a külsőséges értékeken, hanem az őszinte szándékon, a lényeg tiszteletén nyugszik.
A mondat tanulsága, hogy ne a külső, anyagi értékekhez kössük eskünket vagy ígéretünket, hanem a valódi, szellemi, lelki tartalomhoz. A szentség nem az aranyban, hanem a templomban, az isteni jelenlétben rejlik. Az igaz eskü, ígéret vagy fogadalom lényege mindig a szívben, az őszinteségben van – nem abban, hogy az aranyra vagy a templomra esküszünk.
Ft. Ráduly István Zsolt, Torda