Egy alkalommal Jézus az utolsó ítéletről beszélt tanítványainak: 
Amikor az Emberfia eljön az ő dicsőségében összes angyalának kíséretében, és helyet foglal dicsőséges trónusán, akkor minden nemzet összesereglik előtte, ő pedig elválasztja őket egymástól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a kosoktól; a juhokat a jobbjára állítja, a kosokat pedig a baljára.
Azután a király így szól a jobbján állókhoz: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Mert éhes voltam és ti ennem adtatok; szomjas voltam, és ti innom adtatok; idegen voltam, és ti befogadtatok; ruhátlan voltam, és ti betakartatok; beteg voltam, és ti fölkerestetek; börtönben voltam, és ti meglátogattatok!”
Erre megkérdezik tőle az igazak: „Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enni adtunk volna neked, vagy szomjazni, hogy inni adtunk volna? Mikor láttunk idegenként, hogy befogadtunk volna, vagy ruhátlanul, hogy betakartunk volna téged? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy meglátogattunk volna?” Akkor a király így felel: „Bizony, mondom nektek: Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek!”
Ezután a balján állókhoz szól: „Távozzatok tőlem, ti, átkozottak, az örök tűzre, amely az ördögnek és angyalainak készült. Mert éhes voltam, és nem adtatok nekem enni; szomjas voltam, és nem adtatok inni; idegen voltam, és nem fogadtatok be; ruhátlan voltam, és nem takartatok be; beteg voltam és börtönben sínylődtem: és ti nem látogattatok meg engem!”
Erre ők is megkérdezik: „Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni, idegenként vagy ruhátlanul, betegen vagy börtönben, és nem siettünk a segítségedre?” Ő pedig ezt feleli majd nekik: „Bizony, mondom nektek: Amit e legkisebbek egyikével nem tettetek, velem nem tettétek!” Ezek akkor az örök büntetésre mennek, az igazak pedig az örök életre.
Máté Evangéliuma 25,31-46
Mt 25, 35
Ebben a példabeszédében Jézus a végső dolgokról beszél. A feltámadáskor mindenkit a saját cselekedeteti szerint fognak megítelni. Nem elméletről beszél, nem vallási tudásról, nem nagy szavakról — hanem egészen egyszerű, hétköznapi cselekedetekről. Éhségről, szomjúságról, idegenségről. Olyan helyzetekről, amelyekkel minden ember találkozik, akár segítő személyként, akár rászorulóként.
Az éhség nemcsak a kenyér hiánya. Az ember éhezik figyelemre, megértésre, jó szóra, reményre is. Sokszor nem az a legnagyobb hiány, ami az asztalon látszik, hanem ami a szívben marad üresen. Amikor időt adunk valakinek, amikor valóban meghallgatjuk, akkor lelki kenyeret adunk.
A szomjúság a vágy képe. Vágy az elfogadásra, az igazságra, a békére. A mai ember sokszor zajban él, mégis belül szomjazik. Egy kedves szó, egy türelmes válasz, egy megbocsátó gesztus olyan lehet, mint a friss víz a kimerült vándornak.
Az idegen befogadása a legnehezebb. Az idegentől ösztönösen félünk. Nemcsak a valódi jövevénytől, hanem attól is, aki másként gondolkodik, másként él, vagy egyszerűen kilóg a megszokott körünkből. Befogadni valakit azt jelenti: helyet adni neki az életünkben — legalább annyira, hogy emberként tekintsünk rá.
Ez az evangéliumi rész arra tanít, hogy az Istennel való találkozás nem rendkívüli pillanatokban történik elsősorban, hanem a mindennapi irgalomban. Krisztus nem a nagy tettek mögé rejtőzik, hanem a szükséget szenvedő ember arcába. A szeretet itt nem érzelem, hanem döntés: észrevenni és válaszolni.
Az ítélet mércéje így meglepően egyszerűvé válik: nem azt kérdezi majd az Úr, mit gondoltunk róla, hanem azt, hogyan bántunk egymással.
Ma kiben találkozhatok az „éhező”, „szomjazó” vagy „idegen” Krisztussal? És észreveszem-e őt, amikor elhalad mellettem?
Ft. Ráduly István Zsolt, Torda