Amikor elérkezett Erzsébet szülésének ideje, fiúgyermeket szült.
Szomszédjai és rokonai meghallották, hogy milyen irgalmas volt hozzá az Úr, és együtt örült vele mindenki. A nyolcadik napon jöttek, hogy körülmetéljék a gyermeket.
Atyja nevéről Zakariásnak akarták hívni. De anyja ellenezte: „Nem, János legyen a neve.” Azok megjegyezték: „Hiszen senki sincs a rokonságodban, akit így hívnának!”
Érdeklődtek erre atyjától, hogyan akarja őt nevezni. Atyja írótáblát kért, és ezeket a szavakat írta rá: János a neve.” Erre mindnyájan meglepődtek. Neki pedig megnyílt az ajka, és megoldódott a nyelve: szólni kezdett, és magasztalta Istent.
Akkor félelem szállta meg az összes szomszédokat, és Júdában meg az egész hegyvidéken erről az eseményről beszéltek. Aki csak hallott róla, elgondolkodva mondta: „Mi lesz ebből a gyermekből? Hiszen nyilván az Úr van vele.”
Lukács Evangéliumak 1, 57-66
A történet Zakariás és Erzsébet fiának, Keresztelő Jánosnak a születéséhez kapcsolódik. Amikor megszületik a gyermek, a rokonság és a környékbeliek szerint apja nevét, Zakariást kellene kapnia. Az édesanya, Erzsébet azonban ellentmond, és kijelenti: „Nem, János legyen a neve.”
Ez a rövid mondat kifejezi az anyai elszántságot és azt, hogy ragaszkodik ahhoz, amit az angyal üzent neki: a gyermek neve János lesz, ami azt jelenti: „Isten kegyelmes”. A történet üzenete, hogy néha a hagyományokkal szemben is ki kell állni a helyes, isteni út mellett. Ez a mondat példa arra, amikor valaki bátran szembemegy a többség véleményével, vagy ragaszkodik egy fontos döntéshez, még ha nem is népszerű.
A magyar nyelvben is nagy jelentősége van a névadásnak, és a családi hagyományok – akár a bibliai időkben – fontos szerepet játszanak. Aki kiáll az elvei mellett, annak meglesz a gyümölcse.
Ft. Ráduly István Zsolt, Torda

