Szombat elmúltával, a hét első napján pirkadatkor Mária Magdolna és a másik Mária elment, hogy megnézze a sírt. 
És íme, nagy földrengés támadt: Az Úr angyala leszállt az égből, odament, elhengerítette a követ és ráült. Olyan volt a tekintete, mint a villám, a ruhája pedig fehér, mint a hó. Az őrök reszketni kezdtek félelmükben, és szinte halálra váltak. Ekkor megszólalt az angyal, és ezt mondta az asszonyoknak:
„Ne féljetek! Tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek. Ő nincs itt, mert feltámadt, amint megígérte. Jöjjetek, nézzétek meg a helyet, ahol feküdt! És siessetek, mondjátok meg tanítványainak, hogy feltámadt a halottak közül, és előttetek megy Galileába. Ott viszontláthatjátok őt! Íme, én megmondtam nektek!” Erre elsiettek a sírtól. Remegve, de nagy örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt a tanítványoknak. És íme, egyszerre csak Jézus jött velük szemben, és megszólította őket: „Üdv nektek!” Ők pedig odasiettek hozzá, leborultak előtte, és átkarolták a lábát. Ekkor Jézus így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Siessetek, vigyétek hírül testvéreimnek, hogy menjenek Galileába, mert ott viszontláthatnak engem.”
Máté Evangéliuma 28,1-10
A mi reményünk, hogy Isten nemcsak a fényben van jelen, hanem a sötétségben is. Nemcsak az örömben, hanem a fájdalomban is. Nemcsak az életben, hanem még a halálban is. Nagyszombat azt tanítja nekünk, hogy a csend nem az Isten hiánya, hanem az Ő titokzatos jelenléte. Nem egy nyomasztó csend, nem a vihar előtti nagy csend, hanem a mély dolgok születésének csendje. Ezért ne féljünk a csendtől. Ne féljünk azoktól az időszakoktól, amikor nem értjük az életünket. Mert lehet, hogy éppen akkor történik bennünk valami nagy dolog. Lehet, hogy éppen akkor készíti elő Isten a feltámadást.
És amikor majd felragyog a húsvéti fény, akkor megértjük: a sír nem a vég volt, hanem a kezdet.A halál nem győzött —mert a szeretet erősebbnek bizonyult. Mert a csend mélyén már ott dobog az élet. És a sír mélyén már ott ragyog a feltámadás fénye.
Húsvét hajnalán valami végérvényesen megváltozik a világban. Nem csupán egy esemény történik, hanem egy új valóság, új világ születik meg. A sír, amely lezártnak tűnt, megnyílik, és Jézus Krisztus kilép a halálból az életbe. És ezzel együtt minden ember számára megnyílik az út. A húsvéti történet hajnalban kezdődik. Még félhomály van. Az asszonyok félelemmel és fájdalommal mennek a sírhoz. Nem feltámadást várnak — csak egy halottat akarnak meglátogatni. És mégis: a legnagyobb meglepetés éri őket. A kő el van hengerítve. Ez a húsvét egyik legerősebb képe. Ami lezártnak tűnt — megnyílik. Ami véglegesnek látszott — átfordul.
Mindannyiunk életében vannak „kövek”: egy bűn, amit nehéz elengedni, egy kapcsolat, ami megszakadt, egy félelem, ami bénít, egy múlt, ami visszahúz És sokszor úgy érezzük, ezek a kövek mozdíthatatlanok.
Húsvét azonban azt mondja: Isten számára nincs lezárt sír. Ahol mi falat látunk, ott Ő utat nyit. Ahol mi véget látunk, ott Ő kezdetet teremt. Húsvét nem csupán arról szól, hogy Krisztus feltámadt — hanem arról is, hogy mi is feltámadhatunk vele együtt. A reménytelenségből a reménybe, a félelemből a bizalomba, a bűnből a kegyelembe, a halál árnyékából az élet világosságába. A feltámadás nemcsak a jövő ígérete, hanem jelenvaló erő.
Érdekes, hogy a feltámadás nem zajos diadallal történik. Nincs tömeg, nincs bizonyítás, nincs kényszer. Csak egy üres sír. És egy találkozás. Isten így működik: nem kényszerít, hanem meghív. Nem bizonyít, hanem megszólít. Húsvét arra hív, hogy merjünk hinni a lehetetlenben, engedjük, hogy Isten „elhengerítse” a mi köveinket, ne ragadjunk benne a múltunk sírjába.
Mert a feltámadás azt üzeni: nem az határoz meg minket, ami mögöttünk van, hanem az, amit Isten még készít számunkra.
Húsvét fénye nem vakító, hanem életet adó világosság. Csendesen, de visszavonhatatlanul győz. És ha egyszer megérint bennünket, többé nem tudunk ugyanúgy élni. Mert tudjuk: a kő el van hengerítve.
Ft. Ráduly István Zsolt, Torda