Keresztelő János tanítványai egyszer Jézushoz járultak, és megkérdezték tőle:
„Miért van az, hogy mi és a farizeusok gyakran böjtölünk, a te tanítványaid viszont nem tartanak böjtöt?”
Jézus így felelt nekik: „Vajon szomorkodhat-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? Eljönnek a napok, amikor elviszik tőlük a vőlegényt, akkor majd böjtölnek.”
Máté Evangéliuma 9,14-15
Mt 9, 15
A farizeusok azt kérdezik Jézustól, miért nem böjtölnek a tanítványai úgy, mint más vallásos csoportok. A böjt akkoriban a bűnbánat, a várakozás és a hiány kifejezése volt. Erre válaszolja Jézus: „Szomorkodhat-e a násznép, amíg velük van a vőlegény?”
A képet a zsidó esküvői hagyományból veszi. A menyegző: öröm, ünneplés, közösség, az élet teljességének ideje.
Jézus önmagát nevezi a vőlegénynek. Ez rendkívül erős állítás, mert az Ószövetségben maga Isten a nép „vőlegénye”. Vagyis Jézus Krisztus azt mondja: Isten látogatása érkezett meg. Amíg ő jelen van: nem a gyász ideje van, hanem az örömé. Mert a böjt oka a hiány. Jézus jelenléte viszont a beteljesedés jele: amit vártak évszázadokon át megérkezett, akire vágytak közel van, és ezáltal az üdvösség jelenvalóvá lett.
Ezért mondja: nem illik böjtölni, amikor maga az Öröm forrása ott van. A mondatnak van egy komoly második fele is: „Eljön az idő, amikor elvétetik tőlük a vőlegény — akkor majd böjtölnek.” Ez már a szenvedésére és halálára utal. Lesz idő, majd a hiányra, a fájdalomra, a várakozásra.
A keresztény élet ezért kettős: Krisztus velünk van, és vágyakozó várakozás még nem látjuk színről színre. Jézus nem a szomorúság vallását hozta, hanem az örömét.
A böjtnek és a bűnbánatnak is csak akkor van értelme, ha végül a Vőlegénnyel való találkozás öröméhez vezet.
Ft. Ráduly István Zsolt, Torda