Jézus egyszer útban Jeruzsálem felé áthaladt Szamaria és Galilea határvidékén. Amikor betért az egyik faluba, tíz leprás férfi jött vele szembe. 
Még messze voltak, amikor megálltak, és hangosan így kiáltottak: „Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!” Ő rájuk tekintett, és így szólt hozzájuk: „Menjetek és mutassátok meg magatokat a papoknak.” Útközben megtisztultak.
Az egyik, amikor észrevette, hogy meggyógyult, visszament, hangos szóval dicsőítette Istent, arcra borult Jézus lába előtt, és hálát adott neki. És ez az ember szamaritánus volt. Jézus megkérdezte: „Nemde tízen tisztultak meg? Hol maradt a többi kilenc? Nem akadt más, aki visszajött volna, hogy hálát adjon Istennek, csak ez az idegen?” Aztán hozzá fordult: „Kelj fel és menj! Hited meggyógyított téged.”
Lukács Evangéliuma 17, 11-19
A gyógyulás az ember életében a lélekből indul ki és a testben valósul meg. Gyógyításaiban Jézus mindig az egész ember épségét, egészségét célozta meg. A tíz leprás a társadalomtól elszigetelve élt.
Nemcsak az egészségük volt fontos, hanem a társadalomba való visszaillesztésük is. Érdekes, hogy Jézus nem végez semmilyen gyógyítási szertartást, hanem a papokkal akarja igazoltatni annak a tényét. A tíz közül csak az egyik tér vissza, hogy kifejezze háláját.
Az élet sokszor ugyanezt igazolja, csak néhányan képesek utólag kifejezni hálájukat, köszönetüket a velük történt szívességekért. A hálátlanság a legcsúfabb magatartás, mert ilyenkor nem ismerjük el a másik segítségét, jótettét.
Istennek mindenben hálásak kellene legyünk, mi azonban ritkán tudatosítjuk önmagunkban, hogy áldottak, megváltottak vagyunk. A tizedik leprás megértette, hogy az élethez nem elég a testi egészség, annál többre van szükségünk ahhoz, hogy teljes legyen az életünk.
Ft. Ráduly István Zsolt, Torda