Amikor elérkezett Erzsébet szülésének ideje, fiúgyermeket szült. 
Szomszédjai és rokonai meghallották, hogy milyen irgalmas volt hozzá az Úr, és együtt örült vele mindenki. A nyolcadik napon jöttek, hogy körülmetéljék a gyermeket. Atyja nevéről Zakariásnak akarták hívni. De anyja ellenezte: „Nem, János legyen a neve.” Azok megjegyezték: „Hiszen senki sincs a rokonságodban, akit így hívnának!”
Érdeklődtek erre atyjától, hogyan akarja őt nevezni. Atyja írótáblát kért, és ezeket a szavakat írta rá: János a neve.” Erre mindnyájan meglepődtek. Neki pedig megnyílt az ajka, és megoldódott a nyelve: szólni kezdett, és magasztalta Istent.
Akkor félelem szállta meg az összes szomszédokat, és Júdában meg az egész hegyvidéken erről az eseményről beszéltek. Aki csak hallott róla, elgondolkodva mondta: „Mi lesz ebből a gyermekből? Hiszen nyilván az Úr van vele.”
Lukács Evangéliuma 1, 57-66
Zakariás esete rávilágít arra a tényre, hogy Isten kegyelmeinek befogadására nyitottságra van szükségünk. Isten csak úgy tud működni az életünkben, ha engedjük, hogy meglepjen minket. Erzsébet nyitottabb volt, mint Zakariás.
A korabeli hagyománnyal dacolva felvállalja a névadást, nem a divatot követi, hanem Isten akaratát. Választásának eredetiségét Zakariás meggyógyulása jelzi. Életükben így teljes lesz az Istennel való együttműködés. Ebben a készületi időszakban mi is hasonlóan kell viselkedjünk. Akkor nekünk is több esélyünk lesz életünk kiteljesedésére.
Ha Isten akarata megvalósul az életünkben, akkor nemcsak önmagunknak, hanem a közösségünknek is jobb szolgálatot tudunk nyújtani. Akkor rólunk is azt fogják mondani, hogy boldogok vagyunk, mert hittünk Isten ígéreteinek, hogy nem zárkóztunk el az Ő segítségétől, szeretetétől.
Ft. Ráduly István Zsolt, Torda