Amikor Jézus tudomást szerzett Keresztelő János haláláról, csónakba szállt, és elment onnan egy kietlen helyre, egyedül. De az emberek megtudták, és a városokból gyalogszerrel utána indultak.
Amikor kiszállt a hajóból, már nagy tömeget látott ott. Megesett rajtuk a szíve, és meggyógyította betegeiket.
Amint beesteledett, tanítványai odamentek hozzá, és figyelmeztették: „Elhagyatott ez a hely, és az idő is már későre jár.
Bocsásd el a tömeget, hadd menjenek a falvakba, hogy élelmiszert szerezzenek maguknak.” Jézus azonban ezt mondta nekik:
„Nem kell elmenniük, ti adjatok nekik enni!” Ők ezt felelték: „Nincs másunk itt, csak öt kenyerünk és két halunk.” Mire ő ezt mondta: „Hozzátok ide!”
Miután megparancsolta, hogy a tömeget telepítsék le a fűre, fogta az öt kenyeret és a két halat, szemét az égre emelve áldást mondott, azután megtörte a kenyereket, és odaadta tanítványainak, a tanítványok pedig az embereknek.
Mindannyian ettek, és jól is laktak. Végül tizenkét kosár lett tele a kenyérmaradékokkal. Pedig mintegy ötezer férfi evett, nem számítva a nőket és a gyermekeket.
Máté Evangéliuma 14,13-21
Mt 14, 14-15b
Az emberi élet egyik legfontosabb kérdése, hogyan viszonyulunk egymáshoz, milyen felelősséget vállalunk másokért, és miként értékeljük a bennünket körülvevő világ jeleit, legyen szó helyről, időről vagy közösségről. Az „Elhagyatott ez a hely, és az idő is már későre jár. Bocsásd el a tömeget, hadd menjenek a falvakba” (Mt 14, 15b) – mondat egyszerre hordoz magában fizikai, lelki és társadalmi jelentéstartalmakat. Az alábbiakban ezt a mondatot járjuk körbe több nézőponton keresztül, megvizsgálva a bibliai utalásokat, a szimbolikus értelmezéseket, valamint a mindennapi életben betöltött lehetséges szerepét.
A történet aztán a csodálatos kenyérszaporításba torkollik, amikor Jézus nem engedi el a tömeget, hanem megvendégeli őket – a csoda erejével.
Ez a történet a keresztény kultúrkörben a gondoskodás, a másokra való figyelem és a segítségnyújtás szimbóluma. A mondat tehát nem pusztán egy praktikus tanács, hanem mélyebb erkölcsi tartalommal bír, amely a közösség és az egyén kapcsolatára világít rá.
A hely elhagyatottsága és az idő előrehaladottsága szorosan kapcsolódó szimbólumok. Az „elhagyatott hely” nemcsak fizikai értelemben jelenthet ürességet, hanem lelki, társadalmi elmagányosodást, magára maradottságot is kifejezhet. Az „idő is már későre jár” pedig a döntéshozatal sürgető voltára utal: amikor elfogynak a lehetőségek, cselekedni kell.
A mondat második része – „Bocsásd el a tömeget, hadd menjenek a falvakba” – a felelősség áthárítását is jelentheti: amikor úgy érezzük, nem tudunk vagy nem akarunk segíteni, akkor egyszerűbb a problémát a közösségre vagy az egyénre bízni. Ez a fajta hozzáállás a mai világban is gyakran visszaköszön – amikor ahelyett, hogy megpróbálnánk együtt maradni, vagy közösen megoldást találni, inkább „szétszéledünk”, mindent visszavezetünk az egyéni felelősség szintjére.
Az idézett mondat egyik fő dilemmája az, hogy kié a felelősség egy közösségben. Vajon a vezetőé, aki képes lenne összetartani és gondoskodni a többiekről, vagy az egyes embereké, akik maguknak keresik meg a megoldást? A bibliai történet Jézusa ezt a dilemmát úgy oldja meg, hogy magára vállalja a gondoskodás felelősségét, s megmutatja, hogy a közösségi cselekvés és összefogás ereje képes túllépni a fizikai korlátokon.
A modern társadalmakban gyakori, hogy a közösségi problémákat egyéni szintre toljuk le, azt sugallva: „menjen ki-ki a faluba, találja meg a maga boldogulását.” Ez azonban hosszú távon az elmagányosodás, a közöny és a társadalmi szolidaritás meggyengülése felé vezethet.
A mondat gyakorlati jelentősége abban rejlik, hogy nap mint nap szembesülünk hasonló helyzetekkel – akár egy családban, egy munkahelyen vagy tágabb közösségben. Gyakran felmerül a kérdés: meddig tartozunk felelősséggel egymásért, és mikor szabad vagy kell „elbocsátani” valakit, hogy önállóan oldja meg a problémáit? Mikor van itt az idő, hogy közösen cselekedjünk, és mikor jön el az önállóság pillanata?
A mondat emlékeztet arra, hogy az elhagyatottság érzete és az idő sürgetése nem csak külső körülmények, hanem belső állapotaink is lehetnek. Mindenkiben ott él a vágy a gondoskodásra, de ugyanúgy a félelem is, hogy túl sokáig maradunk olyan helyen, ahol már „későre jár.”
A fenti mondat párhuzamba állítható azokkal a döntésekkel, amelyekkel szülők, pedagógusok, vagy bármilyen vezető szembesül: mikor kell elengedni a „tömeget” – legyen az a gyermek, a diákok, vagy egy csapat tagjai – hogy önállóan boldoguljanak, és mikor érdemes még kitartani, közösségi megoldást keresni.
A bibliai történet tanulsága, hogy néha a legváratlanabb helyzetekben is képesek vagyunk a közösség erejével csodát tenni, ha nem sietünk elbocsátani egymást – ha maradunk, összefogunk, és keresünk megoldást.
Az „Elhagyatott ez a hely, és az idő is már későre jár. Bocsásd el a tömeget, hadd menjenek a falvakba.” mondat egyszerre hív gondolkodásra, önvizsgálatra és közös felelősségvállalásra. Megmutatja, hogy az emberi együttlét, a közösség ereje sokkal nagyobb, mint az egyén lehetőségei, de azt is, hogy a döntés és a felelősség végső soron mindig bennünk rejlik.
Ez az egyszerűnek tűnő mondat tehát olyan kérdéseket vet fel, amelyekhez mindannyian újra és újra visszatérünk: hogyan döntünk, amikor az idő már későre jár, és mennyire vagyunk készek együtt maradni, segíteni, vagy éppen elengedni egymást – mindezt az emberi élet örök körforgásában.
Ft. Ráduly István Zsolt, Torda