Jézus az egyik szombaton elment a kafarnaumi zsinagógába, és tanítani kezdett.
Volt ott egy jobb kezére béna ember. Az írástudók és a farizeusok figyelték Jézust, vajon meggyógyítja-e szombaton; hogy aztán okot találjanak a vádaskodásra.
Ő azonban ismerte gondolataikat. Megszólította tehát a béna kezű embert: „Kelj fel, és állj ide a középre!” Az felkelt és odaállt. Jézus akkor hozzájuk fordult: „Kérdem tőletek: Szabad-e szombaton jót vagy rosszat tenni, életet menteni vagy pusztulni hagyni?”
Végignézett rajtuk, aztán így szólt az emberhez: „Nyújtsd ki a kezedet!” Az megtette, és meggyógyult a keze.
Erre esztelen harag szállta meg őket, és arról kezdtek tanakodni, hogy mit tegyenek Jézussal.
Lukács Evangéliuma 6, 6-11
Jézus csodáinak isteni eredetét kortársai közül sokan megkérdőjelezték, mert emberi szabályokat, hagyományokat hagyott figyelmen kívül azért, hogy humanitárius tevékenységet tudjon folytatni. Nem alkalmazkodik a jelenlegi helyzethez, hanem az irgalmasság jegye alatt betegeket gyógyít szombaton.
A béna kezű embert a közösség középpontjába állítja, és az ellenzékieket szembesíti egy elavult, nem működőképes hagyománnyal. Ez viszont annyira nem hajta meg őket, hogy szemléletet változtassanak. Végül is a makacsság és a rátartiság győz. A béna kezű ember meggyógyul, de ennek nem mindenki tud örülni.
Ma sem tud mindenki felhőtlenül örvendeni mások gyógyulásának, javulásának. Van a társadalomban egyfajta érzéketlenség a meggyógyultakkal, rehabilitált személyekkel szemben.
Ez nem föltétlenül jelent önzést, hanem inkább egyfajta érzékenység hiányát jelzi. Ezt a kérdést mindenki a saját felfogása, életszemlélete szerint közelíti meg, de szükség van egy szolidaritási kultúrára, amely lassan kihal az egyének, közösségek életéből, egy olyan sikerorientált, egocentrikus társadalomban, amelyben a tagokat a saját ügyeik, problémáik annyira leterhelnek, hogy már nem tudnak érzékenyek, szolidárisak lenni másokkal.
Ft. Ráduly István Zsolt, Torda