Abban az időben amikor Jézus tanított, valaki megszólalt a sokaságból: „Mester, szólj testvéremnek, hogy ossza meg velem az örökséget.”
Ő így válaszolt neki: „Ember, ki hatalmazott fel engem, hogy bírátok legyek, és elosszam örökségteket?”
Majd a tömeghez fordult: „Vigyázzatok, és őrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember élete.”
Példabeszédet is mondott nekik: „Egy gazdag embernek a földje bőséges termést hozott. Így okoskodott magában: Mit tegyek?
Nincs hová gyűjtenem a termésemet. Tudom már, mit teszek: lebontom csűreimet és nagyobbakat építek, oda gyűjtöm majd a termést és minden vagyonomat. Aztán majd elégedetten mondom magamnak: Ember, van elég vagyonod, eltart sok évig. Pihenj, egyél, igyál, és élvezd az életet!
Ám az Isten így szólt hozzá: Esztelen, még az éjjel számonkérik tőled lelkedet. Kié lesz mindaz, amit szereztél?
Így jár az, aki kincset gyűjt magának ahelyett, hogy Istenben gazdagodnék.”
Lukács Evangéliuma 12,13-21
Lk 12,20
A jézusi mondat élesen és könyörtelenül metszi ketté a hétköznapi ember biztonságérzetét. A példázatbeli gazda tervez, számol, épít, újratervez, halmoz – de egyvalamit elfelejt: a halált. Nem számol azzal, hogy az élet nem az ő kezében van, és hogy az utolsó óra nem akkor jön el, amikor ő kész rá, hanem amikor Isten akarja.
Ez a mondat ébresztés. Olyan, mint egy harangkondulás egy csendes éjszakán: kizökkent, felébreszt, számvetésre hív. Mert mi is gyakran járunk úgy, mint a példázatbeli gazda: tervezzük a jövőt, biztosítjuk magunkat, félretesszük a „felesleget”, miközben a lelkünk éhezik. Mindenünk megvan – csak épp Isten hiányzik az egyenletből.
A kérdés kegyetlenül egyszerű: „Kié lesz mindaz, amit szereztél?” A válasz: nem a tiéd. Mert semmit sem vihetünk magunkkal ebből a világból. A ház, a pénz, a hírnév, az elismerés – mind másra száll, vagy semmivé lesz. Egyvalami marad: az, amit a lelkünkbe írtunk. Az irgalmasság, a szeretet, a hűség, a hit. Ezek az igazi „kincsek”, melyeket „a moly nem rág meg, a rozsda nem emészt meg, a tolvaj el nem lop.”
Az éjszaka bármikor jöhet. Nem félelemkeltés ez, hanem józanságra intés. A keresztény élet nem a félelemre, hanem a reményre épül. De a remény nem önámítás, hanem komoly döntésekből születik. A mai nap a miénk – de a holnap már nem biztos. Ezért most kell úgy élnünk, hogy ne az „Esztelen!” szó hangozzék fel, amikor az Úr eljön, hanem ez: „Jól van, hűséges szolgám, menj be Urad örömébe.”
Ft. Ráduly István Zsolt, Torda