Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz:
„A mennyek országa olyan, mint amikor a hálót a tengerbe vetik és az mindenféle halat összefog. Mihelyt megtelik, a partra vonják, és nekiülve kiválogatják: a javát edényekbe rakják, a hitványát pedig kidobják. Így lesz a világ végén is. Kivonulnak az angyalok, a gonoszokat elválasztják az igazaktól és tüzes kemencébe vetik, ott sírás lesz és fogcsikorgatás.
Értitek-e mindezt?”
„Igen!” – felelték. Erre így folytatta: „Minden írástudó, aki jártas a mennyek országáról szóló tanításban, olyan, mint a családapa, aki kincseiből régit és újat vesz elő.”
Amikor Jézus befejezte példabeszédeit, más helyre ment onnét.
Máté Evangéliuma 13,47-53
Mt 13, 52
„Minden írástudó, aki jártas a mennyek országáról szóló tanításban, olyan, mint a családapa, aki kincseiből régit és újat vesz elő.” (Mt 13, 52) – egy szimbolikus példázat, amelyet Jézus tanításaiban találunk meg, s amely számos értelmezési lehetőséget rejt magában. Ez a gondolat mélyen rámutat a tudás, a bölcsesség és a hagyomány továbbadásának fontosságára, miközben a folyamatos megújulás szükségességét is hangsúlyozza. Az alábbiakban részletesen feltárjuk a mondat jelentésrétegeit, történelmi és vallási kontextusait, valamint személyes és közösségi üzenetét.
E szavakat Jézus a tanítványainak mondja, miután számos példabeszédben ismertette velük a mennyek országának titkait. Ebben a részben Jézus az írástudókat – akik a Szentírás mély ismerői voltak – egy családfőhöz, azaz ház gazdájához hasonlítja, aki a saját kincseskamrájából előhozza a régit és az újat egyaránt.
Ez az allegória a hallgatók számára azonnal érthető volt: a családapa a háztartás irányítója, aki gondoskodik arról, hogy a család minden tagjának szükségletei ki legyenek elégítve – nem csupán a mindennapok szükségleteiről, hanem a tudás, a hagyomány és a jövőbeli fejlődés szempontjából is.
Az írástudó a bibliai időkben olyan személy volt, aki nagy jártassággal rendelkezett a törvényekben és a szent iratokban. Jézus azonban nem egyszerűen a tudás birtokosára utal, hanem arra, aki „jártas a mennyek országáról szóló tanításban”. Vagyis ez az írástudó nemcsak a múlt bölcsességét ismeri, hanem nyitott az isteni kinyilatkoztatás újdonságaira is, amelyeket Jézus példabeszédei által hozott el.
Az ilyen írástudó képes felismerni az örök igazságokat a régi tanításban, ugyanakkor azt is, amikor a Szentlélek új módon szól, új megértéseket, új utakat kínálva a követők számára. Ez a dinamizmus, a régi és az új közötti harmónia a keresztény közösség egyik alapvonása.
A családapa allegóriája több szempontból is gazdag jelentéssel bír. Az egyik legfontosabb üzenete az, hogy az igazi bölcsesség nem egyedül a múltban keresendő, hanem a jelen és a jövő számára is lehetőséget kell adni. A kincsek – legyenek azok régiek vagy újak – értékesek, ha megfelelő időben és helyen kerülnek elő.
A régi kincsek: Ezek szimbolizálják a hagyományokat, a gyökereket, a bevált tanításokat és tapasztalatokat. Az írástudó számára a régi kincsek jelenthetik a Szentírás ószövetségi tanításait, az ősök bölcsességét, a hit alapjait.
Az új kincsek: Ezek az újdonságokat, a friss meglátásokat, a Szentlélek inspirációját vagy a társadalmi változásokra adott kreatív válaszokat jelentik. Jézus példabeszédei, az evangéliumi tanítások, és minden új felismerés, amelyet az egyén a hitében megél, ebbe a kategóriába tartoznak.
A családapa érdeme, hogy felismeri, mikor melyik kincset érdemes elővenni, és hogyan tudja azokkal gazdagítani családja életét. Ez a bölcsesség a keresztény életvitelnek is része: a hívő ember felismeri, hogy a múlt értékeit meg kell őrizni, de a fejlődéshez bátorság kell az új elfogadásához is.
Nagyon gyakran találkozunk azzal a kihívással, hogy a hagyományos értékek és az újítások között egyensúlyt kell teremteni. Jézus példázata azt hangsúlyozza, hogy nem kell elvetnünk a régit az új kedvéért, sem az újat a régi miatt. Mindkettőre szükség van ahhoz, hogy a mennyek országának teljességét megéljük.
A vallási közösségek számára ez az üzenet különösen aktuális lehet: az évszázadokon át hagyományozott szokásokat, tanításokat össze kell hangolni az idők jeleivel, az új kihívásokkal és lehetőségekkel. Az evangéliumi lelkület éppen ebben mutatkozik meg: a hagyományok megbecsülése mellett a folyamatos megújulás, az élő hit gyakorlása.
Nem csupán az írástudókra, tanítókra vagy lelkészekre vonatkozik ez az allegória. Minden ember, aki tanul, tanít, vagy akár csak keresi a választ a hitével, életével kapcsolatos kérdésekre, szembesül azzal a feladattal, hogy hogyan használja a múlt tapasztalatait, és hogyan legyen nyitott az új lehetőségekre.
Az élet számos területén alkalmazható ez a bölcsesség:
· A nevelésben: A szülők és pedagógusok is hasonlóképpen régi és új „kincseket” vesznek elő: a hagyományos értékeket, elveket ötvözik a jelen kor kihívásaival és eszközeivel.
· A hitben: A keresztény ember számára a Szentírás mellett a személyes imádság, a közösségi megtapasztalások, az élethelyzetek új tanulságokat hoznak.
· A mindennapi életben: A múltból hozott tapasztalatok segítenek eligazodni, de a változásokra való nyitottság biztosítja a fejlődést és az alkalmazkodóképességet.
A kincsekből való elővétel egyúttal a generációk közötti párbeszéd jelentőségét is hangsúlyozza. Az idősebbek bölcsessége, tapasztalata a fiatalok számára is irányt mutathat, de ugyanilyen fontos, hogy a fiatalabbak új meglátásai, frissessége gazdagítsa a közösséget. Az igazi közösségi élet ott valósul meg, ahol a régi és új kincsek folyamatosan működnek együtt.
A „minden írástudó, aki jártas a mennyek országáról szóló tanításban, olyan, mint a családapa, aki kincseiből régit és újat vesz elő” példázat gazdag üzenetet hordoz minden kor és közösség számára. Arra biztat, hogy a múlt értékeit megbecsülve, de a jelen és a jövő iránt is nyitottan éljük meg hitünket, tudásunkat, emberi kapcsolatainkat. A bölcs ember felismeri, hogy az élet teljessége a régi kincsekből, a hagyományokból és az új felismerésekből, a folyamatos megújulásból áll össze. Ez a példázat nem csupán a keresztény hit követőinek, hanem minden embernek szól, aki a világban való eligazodás eszközeit keresi.
A gondolat végül arra hív, hogy bátran merítsünk a múltból, de ne féljünk az újat is elfogadni – mert a két pólus együtt teremti meg a teljességet, a mennyek országának előízét már itt, a földön is.
Ft. Ráduly István Zsolt, Torda