Kezdetben volt az Ige. Az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél.
Minden őáltala lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett. Őbenne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be. Föllépett egy ember, akit Isten küldött: János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen: tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, ő csak azért jött, hogy tanúságot tegyen a világosságról.
Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött, hogy megvilágítson minden embert. A világban volt, és a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek benne, akik nem vér szerint, nem a test kívánságából, és nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek.
És az Ige testté lett, és közöttünk lakott. Mi pedig láttuk az ő dicsőségét, mely az Atya Egyszülöttjének dicsősége, telve kegyelemmel és igazsággal. János tanúságot tett róla, amikor ezt hirdette: „Ő az, akiről mondtam, hogy utánam jön, de megelőz engem, mert előbb volt, mint én.”
Hiszen mi mindannyian az ő teljességéből nyertünk kegyelemből kegyelmet. A törvényt ugyanis Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által valósult meg. Istent soha senki nem látta, Isten Egyszülöttje, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki.
János Evangéliuma 1,1-18
Év végi hálaadó elmélkedés
Az év végén megállunk egy pillanatra. Nem azért, mert minden lezárult, hanem mert szükségünk van arra, hogy Isten fényében visszatekintsünk. Az idő múlása önmagában nem tanít meg minket semmire – de ha megállunk, és hálával nézünk vissza, akkor az eltelt napok kegyelemmé válnak.
Szent Pál apostol szavai jutnak eszünkbe:
„Adjatok hálát mindenért!”
(1Tessz 5,18) Nem csak a sikerekért, nem csak az örömökért – hanem mindenért.
Hálát adunk azokért a napokért, amikor éreztük Isten közelségét, és hálát adunk azokért is, amikor csend volt. Mert ma már látjuk: a csend sem az Ő hiánya, hanem gyakran a mélyebb munkálkodás tere.
Hálát adunk az emberekért, akiket mellénk adott:
– akik megerősítettek,
– akik türelemre tanítottak,
– és még azokért is, akik sebeket okoztak, mert általuk tanultunk meg jobban bízni nem önmagunkban, hanem Istenben.
Az év során talán sokszor éreztük magunkat fáradtnak, túlterheltnek, bizonytalannak. Mégis, most itt vagyunk. Ez önmagában kegyelem. Ha visszanézünk, felismerhetjük: nem mi hordoztuk végig ezt az évet, hanem Isten hordozott minket.
A hála nem azt jelenti, hogy mindent értünk. A hála azt jelenti, hogy rábízzuk Istenre azt is, amit nem értünk.
Most, az év végén, nem számvetést tartunk, hanem felajánlást:
– örömeinket,
– kudarcainkat,
– kimondatlan imáinkat,
– és mindazt, ami bennünk még rendezetlen.
És kérjük a kegyelmet, hogy az új évben is nyitott szívvel tudjuk mondani:
„Legyen meg a Te akaratod.”
Mert aki hálával zárja az évet, az reménnyel tudja elkezdeni a következőt. Ámen.
Ft. Ráduly István Zsolt, Torda