6. március, 2015Publicisztika Sebestyén Péter – Negyvennyolc és az egyházak bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

’48-ról másképp

   A negyvennyolcas forradalom és szabadságharc eseményeinek könyvtárnyi irodalma van. Sommás vélemények, fanyalgó kritikák, elégedetlen és egyoldalú minősítések hangzanak, íródnak az évenként visszatérő megemlékezések során, már ami az egyház szerepét, részvételét illeti.

Mednyánszky Cézár a kápolnai csatában - Than Mór festménye

   Egyház alatt általában a katolikus egyházat, annak is vezetőit, a püspököket és papokat értik. Vannak, akik egy kalap alá veszik Erdélyt és az anyaországot, akadtak olyanok is, akik  a nemzetiségi és társadalmi kérdéseket összekeverik a  hitéleti vagy lelki szerepvállalással, azt a felszínes, általánosító következtetést vonva le, hogy az egyházi vezetők úgymond elárulták a magyar szabadságharcot…

   Pedig ha belemélyedünk az események sodrába, visszapörgetjük az időt, mintegy 160 évvel, sokkal árnyaltabban látjuk helyünket, s tán máig érvényes, vagy örök tanulságokat is levonhatunk. A levéltári anyagok kutatásai során történészek és józan szándékú szakemberek egyaránt látják, hogy Európában  1848 forradalmi és polgári átalakulása nem érte váratlanul az egyházakat, ezen belül a magyar egyházat sem. A francia felvilágosodás és forradalom hatására, Európában elterjedt az a felfogás, hogy a pap állami alkalmazott, s a fennálló politikai-társadalmi rend tanítójaként tevékenykedik. Tehát az egyháznak egyszerre kellett harcolnia az állami beavatkozás és az elvilágiasodás ellen. Harmadik kihívásként pedig az egyházi közösségeken belüli reformmozgalmak is jelentkeztek. Sokan szerették volna, ha az egyház is demokratikusabb lenne, püspökválasztást, cölibátus eltörlését, parlamentszerű egyházmegyei zsinatot követeltek. Hogy a kor püspökei lojálisak voltak a császárhoz, mint magyar királyhoz, az csak természetes, hiszen a püspököket a király nevezte ki tisztségükbe. És Ferenc Józsefet is apostoli királynak tekintették, akinek alattvalói az egyházak is. „Az erdélyi Fogarasi püspök ráadásul Ferdinánd nevelője volt, császárhűsége ezzel is megokolható”.{1}

   A kuruckodó erdélyiség protestáns zászlóvivőinek egyébként is könnyebb dolga volt, hiszen a magyar lakosság többsége is protestáns volt és a liberalizmushoz is közelebb állt. A konzervatívnak nevezett püspöki kar pedig tapasztalatból tudta, hogy a királyi gyámkodás, a monarchikus felügyelet, a hatalom gyakori beleszólása az egyházi életbe eleve megköti a kezét, s gyakorlatilag nem volt olyan autonómiája, mint a protestáns gyülekezeteknek. A társadalmi folyamatok és a liberalizálódás tehát felkészületlenebbül érte a katolikus egyházat, mint a protestáns egyházakat. Ebből is érthető a püspöki kar egy részének meghasonlottsága, kettős magatartása, de semmiképp nem beszélhetünk árulásról vagy gyávaságról.  Az egyház a forradalmat elsősorban mint „gyászt, fájdalmat, szenvedést, elszegényedést”, békétlenséget élte meg.{2}

   A békéért kellett felemelnie szavát, és nem a háborúért… De azt is jó tudni, hogy az egyházak a Teleky-határozat nyomán azonmód elrendelték a magyar nyelv hivatalos használatát az egyházi iratokban, körlevelekben, anyakönyvekben is, Kovács Miklós püspök meg, a 48-as forradalom után azonnyomban visszaállította a Katolikus Státust.

   A helyi lelkészeknek mindenképpen fontos szerepük volt mindenütt a társadalom szövetének építésében, az új törvények kihirdetésében, sőt néhol a  nemzetőrség felállításában is. Ugyanilyen alapon sajnos rajtuk csattant elsőként a megtorlás időszaka is, miközben közigazgatás nem működött, nekik kellett tartaniuk a lelket a népben, s buzdítaniuk a híveket, hogy álljanak készen a haza védelmére. Szabó Richárd, kiskundorozsmai káplán például, 1848. április 2-án eképpen prédikált: „Isten ne adja, de ha a régi rendszer romjaiból ismét a zsrnokság támogatására készülő erők felkelnének, akkor a hazának a ti védő karjaitokra lesz szüksége.”{3}

   Még ha úgy is tűnik, hogy egyes püspökök vagy papok meghódoltak Bécsnek, a gyakorlat, a levéltárak tanúsága többnyire azt mutatja, hogy a magyar püspökök és papok népükért szálltak síkra. Az ún. konzervatívok is az új kormány mellé álltak, és 1848 október 3 után -vagyis Ferdinánd haditörvényének megjelenésétől- a szabadságharcot támogatták. Akkor is igaz ez, ha voltak köztük, akik mindent lázadásnak minősítettek, és a szabadságharc leverésétől várták az egyházi élet megszilárdítását. A vidéki papság még nagyobb áldozatot hozott, hiszen mind a császári kormány, mind Kossuth kiáltványát ők olvasták fel, ők hirdették ki szószékről a trónfosztást. A frontvonalak többször változtak, a települések gazdát cseréltek, de a jegyző után a pap volt az, akit a bevonulók felelősségre vontak.

   Az egyházi törvények ugyan tiltották a fegyverviselést – egyébként ma is-, legfeljebb tábori lelkészként vehetett részt a pap a háborús cselekményekben, ám így is sok pap beállt a hadseregbe. A tábori papok nagy megbecsülésnek örvendtek, s mint lelkivezetők, imával, buzdítással, erős hitükkel, jelenlétükkel öntöttek lelket a katonákba. Mednyánszky Cézár, tábori főlelkészről feljegyzik, hogy az „olasz katonákat is anyanyelvükön biztatta. Than Mór híres csataképén látható, amint magasba emeli keresztjét, és rohamra vezeti az olaszokat. Az ellenség azonban bekerítette a zászlóaljat, az pedig – indokoltan – letette a fegyvert. A lelkészt is elfogta egy osztrák katona. Ám a lelkész ekkor felmutatta ezüstkeresztjét, s amikor a derék osztrák keresztet vetett, Mednyánszky egyszerűen fejbe vágta őt a kereszttel. A tömör ezüstből készült, elgörbült keresztet hozzátartozói később ereklyeként őrizték. Neki magának ezek után sikerült egérutat nyernie az osztrák golyózápor elől…”{4}

   De a lelkészek, papok többsége nem hagyta el állomáshelyét,  prédikációikkal és lelki szolgálatukkal erősítették népük, híveik öntudatát, sőt vállalták a megtorlással járó szenvedéseket is. A levéltári források szerint a leírhatatlan nyomor és szegénység okozta szenvedéseket maguk a papok próbálták enyhíteni saját munkájukkal, a kincstárnál közbenjáró koldulással és fizikai munkával egyaránt. Voltak egyházközségek ahol szó szerint ők tartották el a híveiket… A polgárháborús viszonyok és a szabadságharc sajátos lelki szenvedéseket is felszínre hozott, hiszen sok özvegyen maradt asszony például nem csak azért nem tudott újra házasságot kötni, mert gyakorlatilag alig volt akivel, hanem, mert férjük halálát roppant nehéz volt bizonyítani jogi szempontból… Külön említést érdemelne a dél-erdélyi papok és hívek, egyházközségek tragédiája pl. Zalatnán, Abrudbányán, ahol templomokat és plébániákat gyújtottak fel, hívek százait ölték meg, vagy kényszerítették menekülésre. A fosztogatások, az infláció, az önkényuralom, az osztrákok hergelte, Iancuék által meglovagolt magyarellenesség véres földdé változtatta az Ompoly-völgyét. Az életben maradottakat pedig az ún. purifikációs rendelet is súlyosan érintette, hiszen minden lelkészt és tanítót – aki a pénztárból pénzt vagy „segedelmezést” akart felvenni – arra köteleztek, hogy tisztázza a forradalom alatti magatartását…

   Volt püspök akit halálra ítéltek, de aztán hosszas diplomáciával megmentették, több papot kivégeztek. Gonzeczky János mezőhegyesi lelkészt egyszerűen azért, mert a császárért való hagyományos imádkozást 1849-ben a magyar kormányért és a magyar hadseregért szóló imával cserélte fel. Volt, akit vasban eltöntendő várfogságra ítéltek, ennek ellenére még a konzervatív püspökök is a magyar ellenzék oldalára álltak. Széchenyi István, nemzeti érzéseket felkorbácsoló temetésén már az a Scitovszky János pécsi püspök celebrálta a gyászmisét, aki addig császárhűségéről volt híres. Az 1860-as években meg alig volt nála népszerűbb személyiség…

   Valójában tehát a Habsburg-kormányzat is elszámította magát, mert a  magyar katolikus egyház, sőt a magyarországi egyházak is – együtt az erdélyi részegyházakkal -, sokkal mélyebb kapcsolatban, hűségben voltak a társadalommal, népükkel, semhogy el tudta volna őket szakítani. A maguk módján a papok, lelkészek mindenütt kiálltak a szabadságharc törekvései mellett, vállalták a zaklatásokat, a megfélemlítést, és szolgálták népükben Krisztust.

Jegyzetek:
{1}Tamási Zsolt – Inség és borzalom ’48-as események Alsó-Fehér-vármegyében, in. Keresztény Szó XI. évf. 1. szám, 2000. január
{2}Marton József – Megalkuvók voltak-e ’48 püspökei, in. Keresztény Szó IX. évf. 3. szám, 1998. március
{3}Zakar Péter – Az egyházak  1848-49-es szerepéről, in. Délmagyarország, 2000. március 15.
{4}Zakar Péter u.o.

Forrás: www.erdelyimagyarok.com

Keresés a honlapon…
Olvass tovább…