16. november, 2016Publicisztika No comments

   Az MTV EUROPA – díjátadó gálája nemrég Rotterdamban, ha nem is kudarcba, de mindenképp botrányba fulladt. Elért a morális mélypontig. A sajátos frizurák, hajköltemények, tetoválások felvonultatása mintha új divatáramlatok, életérzések megjelenését szentesítette volna. Ez volt, ami nálam is kiverte a biztosítékot, és nem voltam rest kissé belemélyedni a témába, hadd lám, mi állhat posztmodern korunk egyre hivalkodóbb jelensége, a testfestés mögött. Nyilván köze van ennek a szakadt farmer, kakastaréjos frizura, nyakkendős, csőnadrágos teniszcipős divathoz, megjelenési hóborthoz is.

Vedeni-a-testet

   A divattervezőknek persze jó üzlet, sőt erőteljes iparág, hiszen drága szórakozásról van szó. Nem véletlen, hogy a világ leggazdagabbjai között a divatszakma is ott az élvonalban. Manapság már az sem ritka, hogy valaki a tengerparton eleve a nappal barníttatja bele testébe az elképzelt és egy iszapréteggel rávitt mintákat. Aztán pedig olyan lesz, mint egy zebra, csak két lábon…

   Maga a szó, tatu- a tahiti nyelvben annyit jelent: nyomot hagyni. Szakemberek kutatása alapján kiderült, hogy ez a több mint ötezer éves kulturális örökség az idők folyamán sokmindent jelentett. Módszerei is átalakultak, folyton változnak. Volt, amikor a mágia részét képezte, ranghoz, törzshöz, valláshoz való tartozást jelentett. De a tetoválási láz kapcsán beszélhetünk megszégyenítésről, kivetettségről, megjelölésről, beazonosításról is, akárcsak manapság az állatok esetében. Több típusát is megkülönböztetik, a szerint, hogy amatőr vagy professzionális, orvosi vagy kulturális, netán kozmetikai testfestésről van-e szó.

   Ami igazán szembeötlő, az a tetoválások okainak vizsgálata. Mondhatni, ahány ember, anyi tetkó, de mégis vannak trendek, jelenségek, amelyek eme önkínzás mögött állnak. Az emberek így fejezik ki, így érzik értékesebbnek önmagukat, eltérhetnek a „szokványostól”. Így hívják fel magukra a figyelmet: nem vagyok én egy „átlag”… Van, aki önbizalmát szeretné növelni egy drámai sorsforduló után (szeretett személy halála, válás, szakítás, betegség, műtét, csalódás stb.), van, akinek egy „mélyen belevésődött” emlék, mások pusztán akaraterejüket, egyediségüket hangsúlyozzák.

   Aki tetováltat úgy véli: ha ebben a kis dologban, kényelmetlen kínzásban legyőzte önmagát, a nagy dolgokban is képes helytállni. Van, aki szerint a bőrdíszítés egy bizonyos szint, amire el kell jutni, mások szerint ’jogom van a mássághoz’, ’a testem az enyém’, azt teszek vele, amit akarok… Van, aki csak a testét képes uralni, így ott különcködik, ott kompenzál, ahol tud, s ha nem tetszik a tetkó, két év múlva sajtreszelővel lekaparja.

   Gyakori vélemény, hogy a tetoválás segít az önértékelésben, ezért ezek az emberek hirdetőtáblának használják testüket, akár nyíltan, akár eltakarva, különféle angol, arab, kínai jeleket, szimbólumokat égetve/festve a bőrbe. Szerelmük nevétől, kedvenc lovuk vagy kutyájuk monogramjáig, cipőmárkájuk logójától félelmetes szörnyekig, avantgard graffitikig szinte minden elképzelhető.

   Egyre divatosabb a csillámtetoválás, a matricák, a lézeres megoldások alkalmazása is. A 18-30 közötti fiatalok csaknem 40 százaléka visel már valamilyen tetoválást. Állítólag 65 százalékkal a nők vezetnek, szemben a férfiakkal. Küzdősportot űző férfiaknál figyelték meg, hogy a ki-kisercenő vérhez mintha nem lennének annyira hozzászokva, mint a nők. Ráadásul kevesebb zsír van rajtuk, és mozdulatlanul tűrniük kellett, hogy egy ember, egy nő bántja őket.

   Az sem ritka, hogy szülők viszik gyermeküket a kozmetikuskhoz, vagy a tetováló mesterhez, ezzel régi vágyukat is teljesítve. A gyerek ezzel jelzi, hogy felnőtté vált, dönthet magáról. Így jobban elfogadja önmagát. Manapság olyan fejlett a technika/egészségügy – mondják, hogy ezzel még a gyerek vére is frissül; aztán ha nem tetszik neki, majd eltünteti úgyis, vagy lehámlik. Semmi gond.

   A tetoválás ritka, varrásos formája főleg Szibériából ismeretes, innen juthatott az eszkimókhoz, s ezektől az indiánok törzseihez. A művészi, pontozó tetoválást zömében Polinéziában és Japánban látjuk, a hegtetoválást pedig inkább az afrikai népeknél.A hegtetoválásnál a bőrt éles tárggyal felkarcolják, a sebekbe hamut, agyagot, faszenet dörzsölnek, vagy maró folyadékkal kezelik, és ezt az eljárást addig ismétlik, míg kiemelkedő hegek nem keletkeznek. Ehhez tartozik az az eljárás is, amikor a díszhegeket ráégetik a bőrre.

   Mire jó, mire való a testfestés?

   Az tény, hogy a testfestés, mint önkifejezési mód, nagyon kultúrafüggő. Azonban úgy hiszem: nem tartozik hozzá sem keresztény, sem magyar identitásunkhoz. Meg merem kockáztatni, hogy az európai fehér emberéhez sem nagyon. Az igaz, hogy a rómaiak belesütötték az ST(semper talis-mindig ilyen) betűt a hadsereg katonáiba. Hogy emlékeztesse őket esküjükre, meghogy ne tudjanak elszökni. A rabszolgák se.

   De a kérdés számomra az: miért nem szeretjük testünket úgy, ahogy van? Olyan tökéletesnek és szépnek teremtette Isten, hogy nem is lenne szükség a testen alakítgatni. Mit kell azon még „javítani”? Ha nem vagyok magammal megelégedve, az a testem miatt van? Nem vagyok több a testemnél? Hiszen a testünk adatott, adva van. Ahhoz nem kell hozzátenni semmit. És itt most nem az életmentő orvosi beavatkozásokra gondolok, a bőrünk alá beültetendő chipre meg végképp nem. Azzal, hogy megbélyegezzük magunkat, hogy ki akarunk tűnni, extravagánsnak, egyedinek látszani, – már átfordultunk bálványimádásba. A modern testkultusz – beleértve a mindenféle szélsőséges, divatos hozzamatatást, történjék az esztétikai vagy nemi megváltoztatás céljából, – nem más, mint egyszerűen az egó túltengése. A nárcisztikus önmagunk felé fordulás. Istenítjük a testet. Azt hisszük, bármit megtehetünk vele, következmények nélkül. Holott az 5. parancs most is érvényben van: ne ölj! Vigyázz testi-lelki egészségedre!

   Szent Pál azt írja: Nem tudjátok, hogy testetek a Szentlélek temploma? (1Kor 6, 19) Vagyis milyen jogon avatkozom be én az Isten által teremtett egész, tökéletesen szép világba, ami a testem? Nem inkább óvnom, védenem kellene és vigyáznom rá? Mitől lesz az szebb, ha az én zavaros pszichémet-értelmemet kivetítem testemre? Nemhogy gyógyítanám, vigyáznék rá, még el is csúfítom. És, ha a lelkemet nem ápoltam, mi a garancia arra, hogy festett testtel jobban megelégszem magammal?

   Máshol meg úgy fogalmaz az apostol: istenük a hasuk, és azzal dicsekszenek, amit szégyellniük lellene…(Fil 3, 19)

   Tégy engem a szívedre pecsétnek – mondja az Énekek Énekében a szerelmes szerelmének. (Én 8,6) Az ember az Istennek, ahogyan a forró viaszba belenyomott bélyegző otthagyja megszilárduló nyomát az okmányon. Isten az ő szeretetével pecsételte meg sorsunkat. Egy örök életre eljegyzett testestől-lelkestől.

   Kell ennél látványosabb tetkó?

Keresés a honlapon…
Olvass tovább…