14. május, 2020Publicisztika Sebestyén Péter – Ház-Haza-Otthon bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

   Néhány napja még a híradások között úgy szerepelt, hogy a tervezet szerint nyolc négyzetméternek kell egy emberre jutnia (máj.9.), aztán hogy-hogy nem, a számadat lekopott, már csak négyezetméterenként egy ember tartózkodhat a templomokban, szólt a hír. (Megjegyzem, még ma sem tudjuk, mit fog tartalmazni a „felszabadulási” törvény…, szerk. megj., május 12.)

   Kolozsvári kollégám gondolataiból indulnék ki,[romkat.ro, 2020.05.10., László István – Otthon] aki egy nagyon velős, szép elmélkedést fűzött Húsvét 5. vasárnapjának evangéliumához. Ebben a búcsúzó Jézus azzal bátorítja tanítványait: „Atyám házában sok hely van…” (Jn 14, 1-12)

   Azért építünk házat, hogy lakjunk benne. Attól hívjuk a házat lakásnak, hogy ott tartózkodunk huzamosabb ideig. Évekig. Évtizedekig. Akár többnemzedéknyi időt. Életterünk helyben rögzítőjévé lesz a lakás. Vonatkozási pont. A fészek, ahonnan kirepülünk, ahová hazaszállunk. Ahonnan kikívánkozunk, amelybe mindig visszavágyunk. Nem átmeneti szállásként használjuk, hanem állandó jelleggel. Oda sátorozunk le. Ott ébredünk, ott hajtjuk nyugovóra fejünket. A ház, amelyben lakunk, véd és inspirál. A tárgyak, az ismerős kuckók, a kialakult rend, rutin, ahogy belakjuk, használjuk, alakítjuk, bővítjük, szépítjük, ránk is visszahat. A házban, amelyben lakunk, közösség van. Azok laknak benne, akik egymáshoz tartoznak. Azokkal lakunk együtt, akik véreink, szeretteink. Akikkel talál a szó, a gondolat, az érzés, az öröm, a fájdalom. Akikkel jó együtt leülni az asztal köré, akikkel üdítő még az izzadságos munka is.

   Vannak társasházak, egy, legfeljebb két személyre szabott garzonlakások, ahol a nyolc négyzetméter nem is nagyon jön ki. A konténer-barakkok, lakókocsik, vagy szállodák, fogadók lakásairól nem is beszélve. Egy nagyobbacska templom alapterülete kb. 200 négyzetméter. Persze vannak sokkal nagyobb és kisebb méretűek is. Ha négyzetméterenként egy ember helyet foglal, akkor teli a templom. Ha meg nyolc négyzetméterre jut egy, akkor maximum húszan „férnek” be. Tiszta kézzel, „arctalanul”, mint valami bábuk ülnek ott, és majd szelfibottal nyújtják meg kezüket, hogy az áldoztató pap és köztük megmaradjon a két méter. De hagyjuk a szofisztikát.

   László István segédlelkész találóan jegyzi meg, hogy mindenféle lakás-házépítés valójában azt az eléggé soha be nem tölthető vágyunkat jelzi, hogy: otthonra vágyunk. A ház, ha nem is az otthont, de legalább annak érzését hivatott biztosítani. Azért lakunk valahol, egy házban, egy lakásban, mert ott vagyunk otthon. Oda megyünk haza. Otthon töltjük a gyermekéveket. Az otthon nevel. Az otthon biztosítja a kötődést. Én példáúl annyira kötődöm Csíkhoz, hogy semmi és senki el nem tud tőle szakítani.

   Ezek az önbecsülésünket, kialakult világképünket, kényelmünket megtépázó karanténos hónapok még rá is segítettek az otthon megbecsülésére, hiszen mindenünnen azt szajkózták: Maradj otthon! Arra szerettek volna biztatni – hála az on-line kütyüknek –, hogy jobb így. Ülj, veszteg, ne háborogj! A találkozás fertőz. Jobb egészségesen, egyedül, végelgyengülésben majd kimúlni, mint közösségben, betegen most meghalni. Élvezd az életet! Tarts távolságot legalább nyolc négyzetméterre a másiktól, hisz a másik veszélyforrás, és te is neki. És mossad a kezed, mint Pilátus, nehogy rám ragadjon rólad valami. Ne légy „ragadozó”…

   De az otthonülés, már csak a túlélés miatt is leleményessé tett. Humorunknál maradhattunk. Ha már több időnk lett, nem csak rizset, mákot is kezdtünk számolni… Ugyanakkor milyen jó, hogy lelkiekben is megmaradt a kapcsolat egy másik otthonnal – vesd össze szent Pál: „a mi hazánk a mennyben van…” (Fil. 3 20-21) –, hála a szentmise-közvetítéseknek. Mégis az az érzésem, mintha ez az egész járvány-káosz arra menne ki – az egészségügyet, mint intézményes rendszert féltendő –, hogy aláaknázza társasági, közösségi kapcsolatainkat. Mintha a társadalmi kohéziónak, az emberek kapcsolati hálóinak, egymáshoz való kötődéseinek lazulását akarnák elérni, miért is ne, hisz ez jót tesz az elidegenedésnek. Majd mi vigyázunk rátok, majd mi ellenőrzünk és útbaigazítunk, arra találtuk ki a telefont, számítógépet, miegymást. Valamiféle bujtatott, lappangó közösségellenes nyomulást is érzékelek, ami nemcsak dühít, de ami minden vírusnál veszélyesebb. Mintha egy kifinomult posztmodern egyházüldözés folyna, aminek még nem találtuk meg az ellenszerét.

   Mert a templomnélküliség nem az. Ahogy nekünk, személyesen, úgy a közösségnek is arca van. A közösség konkrét személyekből épül, akik a maguk fizikai valójában is látni akarják egymást. Kezet szorítani, átölelni, mint Tamás a feltámadt Krisztust.

   A közösség háza pedig a templom. Isten otthona. Sok nyelvben ugyanazt a szót használják a templomra és az egyházra is. Mert hívőkként minden szállal oda kötődünk. Több mint épület. Isten szeretete lüktet benne. Templomba megyünk, hogy Isten bennünk lakjék. Benne válunk egy testté, melynek tagjait legújabban így próbálnák egymástól leválasztani. Mélyen hiszem, hogy nem fog ez sikerülni.

   Hátha mostantól felértékelődik az Úr háza. Hátha ezután nagyobb becsben fogjuk tartani. Mert a jelek szerint a „hatóságok” félnek odaengedni minket. Vagy azért, mert nagyon is tudják, hogy ki az igazi „Fenntartó”, de nem szeretnék igájába hajtani magukat, vagy azért mert ezzel akadályoznák meg, hogy a hit vírusa „megmételyezze” a szabadelvű világrendet.

   A templomban együtt vagyunk otthon. Ott a lelki erőmű. Ott lobban lángra a szikra. Ott robban a spirituális „atommag”. Ott van otthon az Isten. Majd, ha földi sátrunk leomlik, Ő ad öröklakást a mennyben, olyat, amit nem emberkéz épített.

   Ott nincs nyolc négyzetméter. Ott vírus sincs.

Forrás: peterpater.com

Keresés a honlapon…
Olvass tovább…