15. március, 2020Publicisztika No comments

   Belemerültem Naszályi Emil könyvébe,(Naszályi Emil: Csúcsok és szakadékok, SZIT, Budapest, 1982) melyet az alapítóról írt, a zirci apátság 800 éves jubileumára. Clairvauxi Szent Bernát a főszereplő, a ciszterci szerzetesrend úttörője és megalapozója, a csillogó értelmű teológus, aszkéta, költő és lehengerlő egyéniség.

   A tehetséges és nagy műveltségű fiú „nem szállt el magától”, bár kétségkívül lett volna oka és alkalma rá. Leginkább éppen ez fogott meg az ő életében, misztikájában. Az, hogy volt bátorsága továbbgondolni a clunyi reformot: úgy akart változtatni az akkor már méltán híres és népszerű bencés kolostorok szellemiségén, hogy nem előre menekült, nem a kor szavát és kihívásait akarta „lereagálni”, nem a XII. század elvárásainak akart megfelelni, hanem szigorított: vissza Szent Benedek Regulájának szellemiségéhez! Így lett lassan önálló a citeaux-i, a clairvaux-i és a többi kolostor. Így kaptak megerősítést a „fehér” bencések a pápától, most már ciszterci szerzetesrend néven. Nem sokkal később már a domonkosok is tőlük lesték el a „lelki modellt”.

   Bernát előtt ragyogó karrier állt. Befutott tanár lehetett volna akármelyik egyetemen, rendi főiskolán. Ha csak arra gondolunk, hogy még a huszadik század eleji érettségi is felért egy mai doktorátussal, mennyivel inkább sokra kell becsülnünk azt a szerzett tudást, ismeretanyagot, amit a középkori egyházi iskolákban megszerezhettek a tudásra szomjas, tanulni vágyó diákok. Bernát élvezte a tanulást, vágyott az ismeretekre. Élvezettel ízlelgette a szavak, igazságok, jelzők, és kifejezések varázslatos erejét, ritmusát. Zenei tehetsége is segítette, hogy még jobban ráhangolódjon a szavak prófétai értelmére. Éles eszű fiatalember volt, csábította a világi hívság, a hercegi udvarok csillogása, de valami belső nyugtalanság is űzte. Amikor édesanyja – meglehetősen korán – meghalt, akkor Bernát 17 éves lehetett. Az ifjúi erjedés a szerzetbe vonulásakor kezdett letisztulni, de már akkor úgy érezte, hogy nem a világhírű Cluny monostorát, hanem a sokkal egyszerűbb Citeaux monostorát választja. Annak már akkor arról ment híre, hogy keményebben, szigorúbban veszi Szent Benedek Reguláját. Megismerte a szerzeteseket, elbeszélgetett velük, megszerette őket. Érezte a frissességet, mely lelkükből áradt, mely áthatja a monostor szellemét. Belül is ekkor kezdett visszavonulni. Miután a kolostor vezetését is rábízták, sok lelki vívódáson kellett keresztülmennie. Élt benne Isten hívása, de a tudomány és a világi dicsőség is vonzotta. Azt próbálta bizonygatni magának, hogy a tudományos élettel is lehet szent, tudósként is szolgálhat Istennek. De az évek múlásával lassan kiderült, a kaland, amit elkezdett, az egy nagy szellemi harc: az alázat harca a (szellemi) gőg ellen. Olyan próbálkozás ez, amely Isten Lelke, szívet-vesét átjáró Igéje nélkül nem lesz eredményes. Szent Benedek regulájában az alázatosság fokairól elmélkedik, mintegy tizenkét lépésre osztva ezt az emelkedést, amellyel az alázatban a lélek Istenhez közelebb kerül. Bernát, mint valami misztikus látomást éli át, elmélkedi hosszasan ezt a gondolatot, de ellenkező irányból indul. A kevélység rétegeit hántja le.

   Az alázat és a gőg fokairól szóló munkájában arról ír, hogy a lelki életben tulajdonképpen nincs két út, hanem csak egy, de ez kétirányú… A gonoszság útja lefelé, az alázat útja fölfelé vezet. Jákob lajtorjáján is ugyanazon a lépcsőn lépegettek az angyalok: a fölfelé haladók is, a lefelé igyekvők is. Bernát szerint, ha vissza akarsz térni az igazsághoz, nincs szükséged arra, hogy új, ismeretlen utakat keress. Ugyanazon az úton fordulj meg, indulj vissza, felfelé, amelyen leszálltál: amely lépcsőfokokon kevélykedve lesüllyedtél, ugyanazon lépcsőfokokon fogsz alázatossággal fölfelé menni… 

    Nagyböjti csöndjeinkben, lelkigyakorlatainkban érdemes mélyebben is átelmélkednünk a magunk lelki útját: hol tartunk ezen a lépcsőn? Lefelé lépkedünk, vagy felfelé kapaszkodunk?

Szent Benedeknél az alázatosság lépcsőfokai az igazság felé vezetik a lelket. Szent Bernát ilyen tekintetben a gőg útjáról beszél, amely visszafelé halad. És egyre távolodik Istentől. Ami tehát Benedeknél az első, az Bernátnál a tizenkettedik fok, és fordítva.

Lássuk ezeket sorra:

   Benedeknél az alázat 12. foka a teljes Istenre figyelés. Szent Bernát szerint a gőg első foka a Kíváncsiság.
Az alázat szelíden és keveset beszél. A gőg második foka a Könnyelműség.
Belső komolyság. Ezzel szemben a gőg harmadik foka a Léha vidámság.
Figyelmes hallgatás. A gőg negyedik foka a Kérkedés.
Az alázat vállalja a közösséget, a közös szabályokat. A gőg ötödik foka a Különcködés, egyénieskedés.
A szív belső érzülete mindig kisebbnek tekinti magát a másiknál. A gőg hatodik foka a szemtelen Önteltség, arcátlanság, arrogancia.
Az alázat hatodik foka a szerénység. A gőg hetedik foka a Vakmerőség.
A lélek őszintén feltárja magát. A gőg nyolcadik foka a Mentegetőzés, a bűnök bagatellizálása. Rejtegeti, takargatja az igazságot.
Az alázatos békével, türelemmel viseli el a szenvedéseket, sőt még a sértéseket is. A gőg kilencedik foka a hibák álnok és Képmutató megvallása, hogy kimutassa mennyire bánja. Amikor a kevély alázatba akar burkolózni, hogy meg ne vessék. A gonoszságot és a hazugságot alázatnak tünteti fel.
Az alázat harmadik foka abban áll, hogy Krisztusnak teljesen engedelmeskedem. Ezzel szemben a gőg tízedik foka a Lázadás. Nem akarom alávetni magam a többiek ítéletének, mindenki fölött állónak érzem magam.
Az alázat második foka Isten akaratának szüntelen keresése. A gőg tizenegyedik foka meg épp a Gátlástalan vétkezés. Kész vagyok minden bűn elkövetésére. Mint valami örvény, hagyom, hogy sodorjon a Sátán a pusztulás felé.
Az alázat abszolút mértéke: álljak mindig Isten előtt. Szent Benedek szerint az alázatos ember mindig maga előtt látja Istent. Ő van. Ő a jónak jutalmazója, a rossznak büntetője. A bernáti lépcsőfokoknál a tizenkettedik: a gőg már Megszokássá válik. A lélek úgy elmerült a bűnben, hogy már elveszett az istenfélelem, úrrá lett rajta a megvetés.
Bernát megfigyelése szerint az első hat fokban a testvéreket vetjük meg, aztán az elöljárókat, végül, az utolsó két fokban magát Istent. Nagyböjti lelki tükrünkben ezt is érdemes megvizsgálni: hol tartok én „Jákob lajtorjáján?”…

   Ideje lenne elindulnunk ezen a lépcsőn fölfelé. Hogy lelkünk, személyiségünk eljusson – az alázatosság fokain, lehántva a kevélység rétegeit – a szeretetnek arra fokára, amely kizárja a félelmet, s mintegy fáradság nélkül, jókedvvel, Krisztus szeretetétől fűtve, az Ő vonzásában teszi a jót és hirdeti az örömhírt.

   Szent Bernát egyik vallomásában ezeket írja:

   „Eleven és hatékony Ő, s amint belépett hozzám, fölébresztette alvó lelkemet. Megmozdította, s megpuhította, megsebesítette szívemet, mert kemény és kőszív volt az, és egészen beteg. Elkezdett dolgozni: rombolni, építeni és ültetni. Öntözte, ami száraz volt, megvilágosította, ami sötét volt, kinyitotta azt, ami zárva volt. A hidegséget bennem lángra lobbantotta, a görbeséget kiegyenesítette. (…) Nem érzékeimen keresztül jutott be belső világomba: csak szívem megmozdulásából éreztem meg jelenlétét. Abból, hogy kerültem a bűnöket, abból, hogy csökkent bennem az érzékiség, megismertem erejének hatalmát. És megcsodáltam bölcsességének mélységét abból, hogy megvizsgáltam és megítéltem lelkem titkait. És kevés erkölcsi javulásból megtapasztaltam szelídségének jóságát is. Szépségéből is felfogtam valamit abból, hogy lelkem, vagyis egész belső természetem megváltozott és megújult. Mindezt együtt láttam és megrettentem nagyságától.” (Levelek az Énekek Énekéről, 6.)

Forrás: peterpater.com

Keresés a honlapon…
Olvass tovább…