11. október, 2021Publicisztika Oláh Dénes – A szorgalom zsákutcája bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

   Kedves viccet hallottam az egyik Brazíliából Magyarországra visszatelepedett bencés testvértől. E vicc szerint a Mindenható a világ teremtésekor a világ altalajkincseinek a felét Brazíliának adta, s csak a másik felét osztotta szét a többi nép között. A teremtés nagy művénél asszisztáló angyalsereg egyik tagja ezt nem tudta szó nélkül hagyni. Az Úr szemére vetette, hogy igazságtalanul járt el. Az Úr türelmesen meghallgatta a fölháborodott angyalt, majd jobb kezét az angyal vállára téve csak ennyit mondott: Igazad van barátom, de várd ki a végét. Majd meglátod, milyen népet teremtek oda. S valóban, meséli az öreg szerzetes, aki közel harminc évet élt Brazíliában, a brazilok a világ leglustább népe.

   Nem állt módomban ellenőrízni a testvér állítását, ám azt elmondhatom, hogy egy nép másságát és másságából eredő jellembeli sajátosságait kívülállóként sok esetben hamarabb észrevesszük, mint a sajátunkét. Hogy mások milyennek látnak minket, abban lehet elfogultság is, de lehet tapasztalatok eredménye is.

   Elég sokat hallottam és olvastam a közöttünk élő patópálokról, akik még sokáig nem fogják felszántani a magyar ugart. Az ilyenek költői érzékenységgel önmagukról elmondott többre szólító kritikák. Népünket általában szorgalmasként tartják számon. Ezt a jó hírünket idegenbe szakadt véreink is öregbítették. A Duna Televízió jóvoltából szinte naponta megismerünk valakit, aki a világban is bizonyított, sikeres ember lett. Én is vallom, hogy valóban szorgalmas a népünk. A múltban a mostoha természet mostohán kezelt fiaként, de valami lényéből fakadó élni és túlélni akarásból kényszerítette ki a terméketlen földből a kenyeret, mindig csak akkorát, amely elég volt a folyton bővülő családjának. Minden erejét, ügyességét befektette, és a végén keresztet rajzol a kenyér aljára annak elismeréseként, hogy áldást tart a kezében.

   Mára azonban úgy tapasztaljuk, hogy valami új dolog, új jelenség állt elő. Weöres Sándor költői érzékenységgel tapint rá a lényegre Óda a kispolgárhoz című költeményében:

,,Nem gúnnyal, áldozatos
lélekkel szólok hozzád,
egyetlen emberi valóság
korunkban, új nemes-osztály!
Címered autó, zászlód Miki-egér,
jelszód: szerezni, ami még nincs,
kardod fényes könyököd,
taposó talpad;
hajdani lovagok utóda te,
aki akarsz, aki hódítsz,
ha tágas léttel szembe nem lehet,
szűk kanyarjain át.

   Ez már nem szorgalom, ez már nem a megélni és túlélni akarás tiszta küzdelme. Értékeltolódás történt. Walter Nigg Assisi Szent Ferencről írt tanulmányában olvasom, hogy a természetet rajongásig szerető szent ,,kevés kedvét találta a hangyákban, túlságos gondosságuk miatt az élelem gyűjtésében”. (238 o.) Be kell vallanom, ez ideig sosem hallottam, hogy valaki leértékelné a hangyaszorgalmat. Pedig Ferenc kritikája időszerű, mert egy olyan másik értékrendre hívja fel a figyelmünket, amelynek figyelmenkívülhagyása embervoltunkra nézve végzetes lehet. Nicolae Iorga szerint ,,a gondolat kerüli a tulságosan zajos helyet”. Az Isten maga is csak a csendben, a lázas tevékenység leállítása tán képes megszólítani minket. Amíg a rosszul értelmezett hangyaszorgalom lesz életünk és egyszemélyes életem irányítója, nem csodálkozhatom, hogy:

,,Fölöttem üres csillagok irgalmatlan közönye lángol.
(Lakatos István, A sötétség virágai)

   Meg kell már végre tanulnunk, hogy:

,,az ember addig él amíg
magára vall nem maga ellen
az ember addig él amíg
tartaléka marad a hitre
míg föl nem éli érveit
meghajszolva és bekerítve.
(Lator László, Szárszó, November)

   A kérdés csupán az, hogy lehet-e rajtunk póráz a józan ész? Belátjuk-e, hogy a szorgalom nagyon kell, de nem elég az üdvösségre? Márpedig bármennyire is korszerűtlennek hangzik: az üdvösség életünk értelme és célja. Megszerzéséért kell dolgoznunk hangyaszorgalommal.

Forrás: Oláh Dénes – Haragszom a muskátlimra

Keresés a honlapon…