Abban az időben egy írástudó megkérdezte Jézustól: „Melyik az első a parancsok közül?”
Jézus így válaszolt: „Ez az első: »Halld, Izrael! Az Úr a mi Istenünk, az egyetlen Úr. Szeresd Uradat,
Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből!« A második hasonló ehhez:
»Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!« Ezeknél nincs nagyobb parancsolat.”
Az írástudó erre azt válaszolta: „Valóban, jól mondtad, Mester, hogy ő az Egyetlen, és hogy rajta kívül nincs más. És azt is, hogy őt teljes szívünkből teljes elménkből és teljes erőnkből szeretni, embertársunkat pedig úgy szeretni, mint saját magunkat, többet ér minden égő- vagy véres áldozatnál.”
Jézus az okos felelet hallatára megdicsérte: „Nem jársz messze Isten országától.” Ezután már több kérdést nem mertek neki föltenni.
Márk Evangéliuma 12, 28b-34
Jézust gyakran tesztelték kortársai, főleg az alaptörvényt illetően. Isten szeretetének parancsa mindenki számára ismert és elfogadott volt, ez volt az alapja a többi törvénynek is.
A főparancs második része ugyanolyan fontos volt, mint az első, hiszen ez volt az első résznek a gyakorlatba ültetése. Jézus is gyakran hivatkozik arra, hogy csak akkor szerethetjük Istent, akit nem látunk, ha szeretjük embertársainkat, akiket viszont látunk, és akikkel gyakran találkozunk.
A főparancs gyakorlatba ültetése pontosan mutatja istenszeretetünknek a mértékét. A kor írástudóinak megvolt az a kísértése, hogy Isten törvényeit a saját elképzelésük szerint magyarázták és alkalmazták.
Bizonyos hagyományok és jogszokások kihangsúlyozása gyengítette a törvény eredeti szerepét. isten szándéka nem az hogy nehezítse törvényeivel az emberek életét hanem inkább annak normális sodrába akarja megtartani. Az a törvény, amely nem veszi figyelembe a méltányosságot könnyen visszaélések eszközévé válhat. Jézus tanítása világos, a főparancs mindkét része egyformán fontos, és csak együttesen teljes.
Ft. Ráduly István Zsolt, Kőhalom