Amint elérkezett a húsvéti vacsora órája, Jézus asztalhoz ült apostolaival együtt.
Így szólt hozzájuk: „Vágyva vágytam arra, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek, mielőtt szenvedek. Mondom nektek, többé nem eszem ezt, míg be nem teljesedik az Isten országában.” Aztán fogta a kelyhet, hálát adott és így szólt: „Vegyétek, és osszátok szét magatok között. Mondom nektek: nem iszom a szőlőtő terméséből addig, amíg el nem jön az Isten országa.”
Azután kenyeret vett a kezébe, hálát adott, megtörte és odanyújtotta nekik ezekkel a szavakkal: „Ez az én testem, amely értetek adatik. Ezt tegyétek az én emlékezetemre.” Ugyanígy a vacsora végén fogta a kelyhet is és azt mondta: „Ez a kehely az új szövetség az én véremben, amely értetek kiontatik.”
Lukács Evangéliuma 22, 14-20
Jézus húsvéti vacsorája különbözik a zsidó pászkától. Nem áldozati bárányt fogyaszt el tanítványaival, hanem saját testét. A bor pedig a vérére emlékezetet. Számára nem kényszer ennek a vacsorának az elfogyasztása, hanem belső vágyának a kifejeződése. Erőteljes vágyat érez, hogy megossza tanítványával belső életét, testét és vérét.
Saját szenvedésének és kereszthalálának is az elővételezése, mert időben megelőzi azt. Az utolsó vacsora eukarisztikus lakomává változik, amely a mennyben is folytatódik, hiszen Jézus a kenyeret és a bort is megdicsőíti.
Számunkra nemcsak egy különleges vacsora, hanem olyan mint a mindennapi kenyér, amely lelkünket táplálja. Krisztus nemcsak egy emléket hagyott ránk, hanem valóságosan jelen van az oltáriszentségben. Ahhoz, hogy ezt behatóbban megértsük, szükségünk van az elmélkedésre, a szemlélődésre, a jelenlétre. Másképpen csak egy használati tárgy marad az életünkben, de nem éri el célját, belső küldetését.
Az oltáriszentségben jelenvaló Krisztus újra meg újra meghív bennünket a húsvéti lakomájára, amely majd folytatódni fog a mennyei lakomával.
Ft. Ráduly István Zsolt, Kőhalom