Abban az időben az elbizakodottaknak, akik magukat igaznak tartották, másokat pedig megvetettek, Jézus ezt a példabeszédet mondta:
„Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos.
A farizeus megállt, és így imádkozott magában: »Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetenként, és tizedet adok mindenből, amim van.«
A vámos pedig távolabb állt meg, és a szemét sem merte az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: »Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek!«
Mondom nektek, hogy ez megigazultan ment haza, amaz viszont nem. Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt felmagasztalják.”
Lukács Evangéliuma 18, 9-14
Velünk is már biztosan megtörtént, hogy összehasonlítottak valakivel, vagy kiemelték a hibáinkat. Nem szívesen fogadjuk, ha negatív dolgainkról beszélnek. Ugyanígy a farizeus sem vette figyelembe, hogy a vámosnak nincs szüksége erkölcscsőszre. Világosan látta, hogy melyek voltak életének a hiányosságai. Nem dicsekedni ment az Istenhez, hanem reális segítséget kérni. Kérése nem maradt megválaszolatlan, mert őszinteséggel párosult. Nem tekintette magát senkinél feljebbvalónál, ezért kérése meghallgatásra talált.
Minket sem az öndicséret kell vezessen a vallásosságunkban, hanem az őszinte bűnbánat. Őszintén be kell ismerjük, hogy nekünk van szükségünk Istenre és nem fordítva. Isten előtt többet ér, ha nem helyezzük magunkat jobb megvilágításba annál, amik valójában vagyunk.
Minden fejlődés azzal kezdődik, hogy magunkat reálisan megismerjük, és ebből az álláspontból indulunk ki. Másképpen csak egy helyben fogunk topogni.
Ft. Ráduly István Zsolt, Torda