27. június, 2020Ismeretterjesztés Idvezlégy kegyelmes Szent László király bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

   Szent László király (1077-1095). A belső viszály és egyenetlenség hozta magával, hogy nem magyar földön, hanem Lengyelországban látta meg a napvilágot. Születésének éve a körülményeket egybevetve 1046-ra tehető.

   Atyja I. (Bajnok) Béla magyar király (1060-1063) volt, anyja Richéza, II. Miciszláv lengyel király leánya, nőágon II. Ottó császár dédunokája. Két fiú és több leánytestvére volt. Bátyja, Géza 1074–1077 között uralkodott. A leányok közül Zsófia, Weimar Ulrik őrgrófhoz ment feleségül, Ilona pedig Zvonimir horvát király felesége lett. László kétszer házasodott. Első felesége, akinek nevét nem ismerjük, valószínűleg magyar főúri leány volt. Ebből a házasságból született leányát Jaroszláv orosz herceg vette feleségül. Majd özvegységre jutva Rheinfeldi Rudolf német ellenkirály leánya, Adelhaid lett a felesége, akitől Piroska-Iréne nevű leánya született; ezt János görög császár vette el feleségül. Belőle lett később a keleti egyház szentje: Szent Piroska. Ilyenformán szinte az összes szomszédos uralkodóházzal rokonságba került, beleszámítva a két leghatalmasabbat: a görög és német császári dinasztiát is. Salamon király aki 1063 és 1074 között uralkodott és László unokatestvére volt, Judit német császárleányt kapta feleségül.

   Természeti adottságaiban az isteni irgalom különös kegyelme a kiválóság kiváltságával a közönséges emberi értékek fölé emelte. Mert erős volt a keze, tetszetős a külseje, s miként az oroszlánnak hatalmas lába-keze, óriási a termete, a többi ember közül vállal kimagaslott. Így árasztotta el az adományok teljessége s ez már testileg is méltóvá nyilvánította a királyi koronára. Ám amikor látta, hogy milyen kitüntető javakkal dicsekedhet, nem fuvalkodott fel gőgjében, nem foglalta el mások javait ármányosan vagy erőszakkal, hanem a kapott jótéteményekért köteles hálát adva annak, aki megelőző érdemek nélkül szokta osztogatani a javakat, valahányat észrevett magában, Isten tiszteletének szentelte azokat.

   Vajon ilyen volt-e a valóságban is Szent László, vagy csak a legenda írója láttatja őt ilyennek, hogy hősében az eszményi keresztény hívőt és az ideális uralkodót mutassa be? A kora középkor eszmevilágában ugyanis, az ideális uralkodónak eleve olyannak kellett lennie, mint a keresztény királyok Ószövetségi előképének, a bibliai Saulnak, aki vállal magasodott ki kortársai közül. A korona elnyerésének és a trónra való testi alkalmasság összefüggésének felvillantásával pedig, maga a szerző árulja el szándékát, László trónra való alkalmasságának bizonyítását. A középkori művészet pártfogói igényelték, hogy a művész, műve főszereplőjének alakjában, a munkára megbízást adó személyt fesse le. Márpedig a bőkezű mecénás, III. Béla alakja valóban egybevág a legendában ábrázolt királyéval. Mindez természetesen igaz, csakhogy korunkra maradt egy másik forrás is: egy francia származású szerzetes munkája, aki, mielőtt egy lengyelországi monostorba távozott, megfordult a magyar királyi udvarban, ahol volt alkalma arra, hogy szemtanúktól szerezzen ismereteket László király termetére és kinézetére vonatkozóan. Ő a magyar királyi udvar szinte hivatalosnak is tekinthető felfogását jegyezte fel Lászlóról, aki ezek szerint, függetlenül legendája hitelességétől, valóban olyan délceg termetű volt, mint 100 évvel későbbi utóda, az életében a 190 centiméteres magasságot meghaladó III. Béla.

   László az István által a trónra alkalmatlannak vélt és megvakított Vazul unokája, Lengyel­országban született és a keresztségben a hatalom és dicsőség jelentésű szláv Vladiszláv nevet kapta. Aligha töltötte még be tízedik esztendejét, amikor apjával visszatért Magyarországra. Mint Béla herceg második gyermekének, nem sok reménye lehetett a trónra, talán ezzel magyarázható bátyja melletti hűséges kitartása a későbbiekben. Jelképesnek is tekinthető, hogy László délceg alakja akkor tűnik fel először a krónikákban, amikor a pogány besenyők 1068-ban Erdélyre zúdulnak és László herceg, Salamon király és bátyja, Géza, kíséretében részt vett kiűzésükben. A kerlési vagy cserhalmi ütközet néven ismert csatában, a krónikás szerint, László olyannyira tiszteletet érdemlő bátorsággal harcolt, hogy a hadi események körül képződött legenda, a leányrabló kun legendája, a későbbiekben a László-ikonográfia meghatározó elemévé vált. László életének súlyos tehertétele volt Salamon, apja testvérének, Andrásnak a későn született gyermeke. András király ugyanis azzal az ígérettel hívatta haza testvérét, Bélát, hogy, utóda nem lévén, a trónt neki fogja juttatni. Salamon születése után viszont megváltozott a helyzet. András kitállyá kenette alig 5 éves gyermekét, Salamont. Béla számára ekkor világossá vált, hogy nem szerezheti meg a remélt uralmat. Miután többször fegyveresen szembe került bátyjával, annak halála után elűzte az országból a gyermek Salamont anyjával együtt. Miután egy tragikus balesetben Béla is meghalt, fiai, Géza, László és Lampért hercegek kiegyeztek Salamonnal és hagyták őt uralkodni. Az 1070-es évek elején azonban újabb összetűzésre került sor közöttük. Salamon csak sógorától, az akkor a pápával élet-halál harcot vívó IV. Henrik német-római császártól, remélhette a segíséget unokatestvérei ellen.

   Gézáék VII. Gergely pápa oldalán találták magunkat, de fegyveres segítséget a lengyel és cseh kapcsolataikból szereztek. 1074-ben Salamon számára végzetes csatát vívtak Pest megyében Mogyoródnál, aminek következtében Géza került a trónra. Rövid uralkodás után őt Béla középső fia, László követte a trónon. Helyzetüket rendkívüli módon megnehezítette egyrészt az, hogy egy törvényes királytól vették el a hatalmát, másrészt, hogy ez a törvényes király a mogyoródi csatában az életét nem, pusztán a hatalmát veszítette el, s a nagyhatalmú sógor, a német-római császár segítségére bármikor számíthatott. A krónika szerint Géza halála után Lászlót akarata ellenére emelték egyhangulag a trónra:

   Hallván Magnusz király halálát, Lászlóhoz sereglett Magyaroszrág egész nemessége s közös egyetértésből, egyhangúlag, egy akarattal, egyetértve az ország kormányának elfogadására választották, sőt, igen heves és sürgető kéréssel kényszerítették. Mindannyian tudták, hogy fel van ruházva az erények teljességével, katolikus hittel, jámborságban jeleskedik, bőkezűen adakozik, szeretetével szembetűnik. Úgy ragyogott elő, mint a hajnali csillag a köd közepéből és, mivel akarata ellenére választották királlyá a magyarok, sohasem helyezte fejére a koronát, mert inkább az égi koronát óhajtotta, mint a földit, a még élő király koronáját. És lelke mélyén nem akarta, hogy törvényesen megkoronázzák és koronát viseljen, mert, ha biztos békét köthettek volna, visszaadta volna Salamonnak a királyságot, s magának a hercegséget tartotta volna meg.

   Számos jele van ugyanakkor annak, hogy László tudatosan készült arra, hogy királyként uralkodjon Magyarországon. Emögött azonban nem a puszta hatalomvágy, hanem az önnön elhivatottságába vetett hit és az a szilárd meggyőződés bújt meg, hogy Szent István örökségét csak annak a Vazulnak az unokája őrizhette meg, akit István alkalmatlannak ítét a trónra, de akinek a krónikás leírása szerint, mindenkinél alaposabb joga lehetett volna az uralomra. Az elhivatottságtudat és a felelősségérzés ősszeütközését mutatja Lászlóban, hogy Salamon miatt nem kenette magát azonnal királlyá, a Magyar Szent Koronát, uralkodásának feljogosítóját, maga előtt vitette országlásaikor. 1083-ban az első magyarországi szentté­avatások alkalmával, László a megbocsájtás jegyében, Salamont szabadon engedte, aki ekkor külföldre menekült, ahonnan számtalan kísérlet ellenénre sem tudott később visszatérni. István király, Imre herceg, Gellért püspök és a zobori remeték szenttéavatása, László belpolitikai sikerére irányította ország-világ figyelmét. Ez az esemény kifejeze azt, hogy Magyarország a nyugati keresztény egyháznak immár teljes jogú tagja, másrészt László a saját törvényességét szándékozott megteremteni azzal, hogy Nagy Károly és II. Henrik szenttéavatását messze megelőzve, és VII. Gergely pápa ellenkezését semmibe véve, elsőként a magyar szentek sorába iktatta a magyarok első királyát és tiszteletét alig egy évtized múltán elrendelte.

   Ezek az ünnepek megünneplendők minden évben: Szent István király ünnepe, Szent Gellért ünnepe, Szent Imre hitvalló ünnepe. A döntés külpolitikai súlyát érzékelteli VII. Gergely pápa egyik levele, melyben kifejti, hogy ugyan sok jámbor uralkodóról tud Nagy Konstantintól kezdve Nagy Károlyon át Jámbor Lajosig, de egyikről sem gondolná, hogy szentként való tisztelete megengedhető lenne. Ennek fényében természetesen valószínűtlennek látszik az István-legenda azon állítása, hogy a pápa adott utasítást a szenttéavatás megtartására. István szenttéavatásának legalább ekkora a belpolitikai jelentősége is. László annak a Vazulnak volt az unokája, akit István alkalmatlannak vélt az uralkodásra és akit, miután az az életére tört, megvakíttatott. László politikai tisztánlátását dicséri, hogy a vér szava nem vezette tévútra, és István király szentté avatásával valamint a politikai István-kultusz életre hívásával, a középkori magyar politikai gondolkodás alapvető tényezőjét alkotta meg.

   Amíg élt Salamon, László jól felfogott érdeke azt kívánta, hogy riválisa támogatója ellen foglaljon állást, tehát pápabarát politikát kellett folytatnia. Helyzete korántsem volt egyszerű, hiszen VII. Gergely pápa a Magyar Királyságot illetően is főhűbérúri igényeit hangoztatta arra hivatkozva, hogy István király halála előtt országát Szent Péter védelmébe ajánlotta volta, akinek földi utóda és helytartója a mindenkori római pápa. Lászlónak egyrészt meg kellett tartania a riválisát támogató császárral szemben, VII. Gergely pápa jóindulatát, másrészt viszont vissza kellett utasítania a pápai igény bejelentését, amely Magyar­ország függetlenségét veszélyeztette. László uralkodói nagyságát mutatja, hogy kiutat talált ebből a bonyolult helyzetből. Egy pannonhalmi bencés szerzetessel megíratta István király életrajzát, amelyben megfogalmaztatta válaszát Gergely pápa igényeire, ugyanis István király nem Szent Péternek, hanem a szentek égi hierarchiájában egy, az apostolfejedelemnél nagyobb tekintéjű személynek, Szűz Máriának ajánlotta országát. Szűz Máriát azóta tisztelik Magyarország patrónája, égi védnökeként és egyben Magyarország mindenkori királynőjeként. Ennek a Regnum Marianum kifejezésben összegződő elméletnek rendkívül messzeható következményei lettek a későbbi magyar politika történetében. László diplomáciai éleslátását mi sem érzékelteti jobban, mint az, hogy: úgy tudta országa függetlenségét megőrizni a római pápával szemben, hogy eközben a püspök-kinevezések vitájában nem sodródott a magyar királyság föggetlenségét súlyosan fenyegető IV. Henrik császár oldalára.

   Lászlót láthatólag soha nem a jámbor szándék vagy az indulat, hanem mindenkor országa érdekeinek szem előtt tartása vezérelte, amely végeredményben koraközépkori történelmünk egyik legsikeresebb uralkodójává tette. Egyaránt eleget tett a pogányok elleni harc követelményeinek és az ország szuverénitása megőrzésének. Minden tekintetben megóvta Szent István örökségét. A Szent István-kultusz megteremtésével és a Szűz Mária – Magyarok Nagyasszonya eszmeiség életrehívásával megalapozta a középkori politika sajátosan magyar formáját. Uralkodói egyénisége csakis és kizárólag első királyunk nagyságával mérhető.

   Magyarországnak soha nem volt ily királya, sem a földje nem volt még olyan gyümölcsöző őutána. Mindenkor rugalmas volt és szelíd. Vigasztalta a bajtól sújtottakat, fölemelte az elnyomottakat, az árvák kegyes atyja volt. Az ország minden lakosa csak kegyes király néven emlegette. Szinte állandóan a tenyerén kínálja, kardja élén hordja az életét: minden pillanatban kész odadobni azt a hazának, az Egyháznak, egyeseknek – mindenkinek és mindennek, akikben vagy amiben azt a két szentséget látja testet ölteni, amelyért élt: a magyar ügyet és az Isten ügyét! – írja róla Sík Sándor.

   Kultusza halála után hamarosan kifejlődött. Tulajdonképpen maga a nép avatta szentté, mielőtt az Egyház hivatalosan megtette volna. Seregestől keresték föl sírját, nemcsak a gyógyulást, vigasztalást óhajtók, hanem a vitában álló peres felek is. A csodás gyógyulások híre gyorsan terjedt. A szent király ereklyéi közelében, az Istenbe vetett bizalom egyre növekedett; szokássá vált, hogy itt döntsenek el nagy fontosságú pereket, és László oltára előtt tegyenek esküt Istennek. Itt tartották az 1134. évi nemzeti zsinatot, s itt döntötték el egy alkalommal a zágrábi püspök perét is. Ezek után az Egyház hivatalos lépése sem váratott soká magára. Az Egyház sürgetésére III. Cölesztin pápa 1192-ben megengedte, hogy III. Béla apostol királyi minőségében, László királyt a szentek sorába iktassa.

   A szent lovagkirály hatása népe körében az idők folyamán csak növekedett, egyesek szerint még Szent Istvánét is felülmúlta. A nagyváradi székesegyház előtt állították föl híres lovasszobrát, a Kolozsvári-testvérek alkotását, amely az ének szerint ,,fénylik, mint a nap, ragyog, mint az arany: nem elégszik senki tereád nézni.” Állítólag ennek mása a győri székesegyház hermája, amely fenséget, erőt, s egyúttal nyájasságot is sugároz; ez volna a szent király igazi arca. A mindig győzelmes ,,Bátor László” lett a katonák védőszentje, nevének oltalma alatt vonultak a csatába, s ez volt a csatakiáltásuk: ,,Szent László, segíts!” 1684-ben, a törökök elleni fölszabadító háború idején egy külföldi fültanú elbeszélése nyomán följegyezték, hogy a katonák a tábortűznél ,,fél óráig zenéltek és magyar víg dalokat mondottak Szent László tiszteletére, kinek épp aznap ünnepe volt”, tehát tisztelete akkor is és ma is elevenen él!

Sík Sándor – Ima Szent László Királyhoz

   Isten kedves híve, országunk nagy királya, a magyarnak büszkesége, Szent László! Te vitézséged által megvédelmezted édes hazánkat a vad népek dúlásai ellen, bölcs törvényeid és igazságos ítéleteid által megtisztítottad kedves nemzetedet a pogány erkölcstelenség maradványaitól, és istenes szent életed által oly kedves voltál Isten színe előtt, hogy imádságodra igen sok csodát művelt. Isten előtt való nagy kedveltségedre kérünk, nyerj hazánknak állandó békességet, hogy se külső, se belső harcok és villongások ne dúljanak köztünk. Szerezd meg nekünk közbenjárásoddal a kegyelmet, hogy a nemzetünkön rágódó pogány káromkodást kiirtsuk, nehogy az igazságos Isten végképp elvesse magától népedet, melynek üdvösségéért oly sokat áldoztál, hanem inkább magasztaljuk és terjesszük az Isten dicsőségét e földön, hogy a másvilágon az Ő színről színre való látásában veled együtt örökre örvendhessünk. Ámen.

   Szent Lászó erényeit Prohászka Ottokár fogalmazta meg legkifejezőbben: ,,A magyar eszmény Lászlóban lett kereszténnyé és szentté… A kereszténység ezentúl már nemzeti életté, a keresztény király a nemzet hősévé lett.” Ilyennek érezte és tudta az énekszerző is:

Idvezlégy kegyelmes Szent László király, Magyarországnak édes oltalma,
Szent királyok közt drágalátos gyöngy, Csillagok között fényességes csillag!
Szentháromságnak vagy te szolgája, Jézus Krisztusnak nyomdoka követi;
Te Szent Léleknek tiszta edénye, Szűz Máriának választott vitéze.
Testedben tiszta, lelkedben fényes, szívedben bátor, miként vad oroszlán.
Azért neveztek bátor Lászlónak, mikoron méglen ifjúdad volnál.
Dícsérjük, magyarok, szent László királyt! Bizony, érdemli mi dicséretünket.
Dícsérjük őtet, angyalok, mondván: Idvez légy kegyelmes Szent László király!

Forrás: Történelmi arcképcsarnok, Katolikus.hu

Keresés a honlapon…
Olvass tovább…