Született Dunakilitiben, Magyarországon 1870. október 28-án. Meghalt Ausztriában, Bécsben, 1931. január 22-én
Boldog Németújvári Batthyány-Strattmann László Antal János Lajos herceg ősi magyar főnemesi család hatodik gyermeke volt. 1876-ban a család a félelmetes dunai árvíz elől menekülve Köpcsénybe költözött.
12 éves volt, amikor egészen fiatalon, 39 éves korában meghalt az édesanyja, akit nagyon szeretett. Ez mély nyomot hagyott a lelkében. Ettől kezdve gyakran mondta: orvos leszek, és ingyen gyógyítom majd a szegény betegeket.
Buzgó vallásossága már diák korában megmutatkozott. Kollégiumi elöljárói szerint szenvedélyesen tanulmányozta a Szentírást, a Szentek életét és az egyháztörténelmet. S gyakran járult a szentségekhez. Középiskolai tanulmányainak elvégzése után néhány év az útkereséssel telt el. Édesapja ugyanis azt akarta, hogy ő kezelje a családi vagyont. Ezért felvételét kérte a bécsi egyetem mezőgazdasági szakára. De tanult kémiát, fizikát, filozófiát, irodalmat és zenét is.
Végre 1896-ban teljesült hő vágya, beiratkozhatott a bécsi orvostudományi egyetemre, ahol 1900-ban orvosi diplomát szerzett. Még egyetemi évei alatt 1898. november 10-én házasságot kötött a mélyen vallásos Coreth Mária Terézia grófnővel. Nagyon boldog és harmonikus házasságukat Isten 13 gyermekkel áldotta meg.
1902-ben Köpcsényben 25 ágyas magán kórházat alapított, ahol kezdetben általános orvosként dolgozott. Később sebész, 1906-ban pedig szemészorvosi képesítést szerzett. Kiváló orvosi szaktudásának és kedves, közvetlen magatartásának a híre mindenfelé elterjedt. Olyan sok beteg keresett nála gyógyulást, hogy a Magyar Államvasutak külön ún. „kórházvonatot” állított be számukra.
Az első világháború idején igaz emberségről és nagy áldozatkézségről tett tanúságot. Köpcsény hadbavonult körorvosa helyett – sok-sok kórházi munkája mellett – önként vállalta Köpcsény és környéke orvosi ellátását is. Lelkiismeretes körorvosi működéséről az illetékes főispán a legnagyobb elismeréssel nyilatkozott. Batthyány doktor soha nem méltatlankodott, ha éjnek idején a legmélyebb álmából verték fel. Nem húzódozott hóban, sárban kocsiba ülni, hogy elmenjen egy szülő anyához. A legegyszerűbb beteget is úgy vizsgálta és úgy kezelte, mintha főherceget kezelt volna.
Igaz emberségét bizonyítja az is, hogy magánkórházát hadikórházzá alakította át. Amikor látta, hogy egyre több sebesült katona érkezik, kórházát emeletráépítéssel 120 ágyasra bővítette, hogy minden sebesültet be tudjon fogadni és gyógykezelésben részesíteni. De gondja volt a faluból bevonult katonák családjaira is. A mai bölcsődékhez és óvodákhoz hasonló közös gyermekmegőrzőt létesített,
hogy az egyedül maradt asszonyok férjeik helyett dolgozni tudjanak a mezőn és a ház körül abban a tudatban, hogy eközben kis gyermekeik élvezik a doktor úr feleségének a gondoskodását.
1915-ben meghalt nagybátyja, Batthyány-Strattmann Ödön. László örökölte a vagyonát és körmendi kastélyát. S egyúttal megkapta a hercegi címet és a Strattmann nevet. A trianoni békeszerződés után mivel Köpcsény Ausztriához került, Batthyány-Strattmann László Magyarországra, Körmendre költözött. Itt az ajándékba kapott kastély egyik szárnyában ismét egy kórházat rendezett be elsősorban szembetegek számára. Ekkor már bel- és külföldön egyaránt az egyik legkiválóbb szemorvosnak tartották. Azt is tudták róla, hogy ő a szegények orvosa akar lenni. Jöttek is hozzá nemcsak Körmendről, hanem messze vidékről a legszegényebb néposztályokhoz tartozó emberek. Ő ingyen gyógyította őket. A kórházi kezelésért és ápolásért csupán azt kérte: imádkozzanak el érte egy Miatyánkot. Természetes volt nála az is, hogy receptjeit ingyen válthatták be az optikusnál. Ennek ellenértékét minden hónapban egy összegben egyenlítette ki a Gazdasági Hivatala. A rászoruló betegeit nemegyszer komoly anyagi támogatásban is részesítette.
Testi egészségük mellett törődött betegei lelki egészségével is. A műtétek alkalmával betegeivel együtt imádkozott azért, hogy Isten áldása kísérje munkáját. Gyakran kijelentette: ő csak a műtétet végzi, a gyógyulást Isten adja. Ő csupán eszköz Isten kezében. Búcsúzáskor minden betegének adott egy szentképet és egy füzetet, amelynek ez volt a címe: „Nyisd fel szemeidet, és láss!”. Bízott abban, hogy a füzetben található tanítások és jó tanácsok révén betegeinek a lelki gyógyulásához is segítséget tud nyújtani.
Betegei mellett a szegényekkel való együttérzése is sokféle módon megmutatkozott. Fennmaradt a köpcsényi és a körmendi szegények névsorát tartalmazó füzete. Rászorultságuk mértéke szerint pénzzel, ruhával, gabonával, fával rendszeresen támogatta őket. Ők is havonta megkapták járandóságukat, miként alkalmazottai a fizetésüket. Nem volt olyan emberbaráti intézmény, amelynek a működéséhez hozzá ne járult volna. Egyik legnagyobb adományozója volt az ún. szanatóriumi mozgalomnak, amely célul tűzte ki, hogy minél több TBC szanatórium létesüljön az országban.
Batthyány-Strattmann László arisztokrata kortársai közül többen szép szónoklatokat mondtak a társadalmi igazságosságról, de vajmi keveset tettek ennek érdekében. Ő viszont igyekezett példát mutatni a szegényebb néposztályok sorsának javítására. Saját birtokából 200 ingyenes házhelyet osztott ki, biztosította a hozzájuk vezető közutakat is. Réteket, szántóföldeket adott ki jelképes díjért haszonbérbe. A bérleti díjat azonban a legtöbb esetben elengedte vagy a bérlőt arra kérte, hogy a díj egy részét jutassa el egy általa kijelölt szegény embernek. Környezetének tagjai tudták, hogy minden nap nagyobb összeget vett magához. Ezt odaadta az egyik asszisztens nővérnek, azzal, hogy ossza szét a szegények között. Jegyzéket azonban ne vezessen az adományról. Ő ugyanis nem akart ezért senki emberfiától dicséretet, elismerést kapni, egyedül csak a jó Istentől, aki a nagylelkű és névtelen adakozót szereti.
Gyermekeit is a szegények szeretetére és a lelki szegénység szellemében nevelte. Visszaemlékezéseikben elmondták: nem is tudták, hogy gazdagok voltak. Megvolt mindenük, amire szükségük volt, de a fényűzést és a pazarlást nem ismerték. Betegei és szegényei nagy jóságáért, a tőle kapott testi-lelki és anyagi jótéteményeiért nagyon hálásak voltak. Sőt, már életében szentnek tartották őt. Receptjei és a tőle kapott képek, füzetek kézről kézre jártak. Szinte ereklyeként őrizték ezeket. Ugyanígy tisztelték őt mindazok, akik közelebbről megismerték, és közel kerültek hozzá. Batthyány 1923-ban ünnepelte ezüstlakodalmát, házasságának 25. évfordulóját. Ebből az alkalomból a pápa a beteggyógyítás terén végzett kiváló munkájáért egy érdemrenddel és dicsérő oklevéllel tüntette ki őt. A kitüntetést Schioppa pápai nuncius adta át az ünnepeltnek, majd utána levelében azt írta a pápának: “A magyarok szentnek tartják Batthyány-Strattmann Lászlót, és én biztosíthatom szentségedet, hogy valóban az is”.
Még inkább így vélekedtek róla családjának tagjai. Ebből a szempontból talán a legjelentősebb Isten Szolgája Ödön nevű, 21 éves korában elhunyt fiának a naplója. Ebben olvashatjuk: “Az én apámban az összes tulajdonságok jól megvannak, amelyeket egy ideális, eszményi atyában elképzelhetünk. Ő igazságos és jó, tudós és alázatos, komoly és vidám, életrevaló és igazi szent. Sőt benne nem csak eszményi atyánkat, hanem legjobb, legáldozatosabb, legönzetlenebb barátunkat is tiszteljük”.
A feleségével való kapcsolata mindvégig ideális volt. Együttes erővel arra törekedtek, hogy gyermekeiket istenfélő, becsületes embernek neveljék. A gyermekek szüleikkel naponta szentmisén vettek részt. Édesapjukkal együtt felváltva ministráltak és szentáldozáshoz járultak. A szentmise után az édesapa rövid keresztény tanítást adott a gyermekeknek. S kaptak feladatot is valamilyen jócselekedet gyakorlására. Este közösen elimádkozták az olvasót, és beszámoltak napi jócselekedeteik elvégzéséről is.
Köztudott, hogy a Batthyány család címerének egyik motívuma a pelikán madár, amely a néphit szerint a vérével táplálja kicsinyeit. Ugyanígy Batthyány-Strattmann László sem kímélte magát, nem ismert fáradságot és minden áldozatra kész volt, ha embertársainak szüksége volt rá. Bizonyára ezt a szolgálatkészségét akarta kifejezni azzal, hogy címerének jelmondatát „Hűséggel és bátorsággal” így módosította:
„Hűséggel és szeretettel”.
Igaz keresztény lelkülete különösen is megmutatkozott a próbatételek idején. Egyik ilyen próbatétel volt számára, amikor elsőszülött fia, Ödön, vakbélgyulladásban 21 éves korában meghalt. A családtagok visszaemlékezése szerint, amikor lezárta fiának a szemét, így szólt a családtagokhoz: „Most pedig menjünk a kápolnába, és köszönjük meg a jó Istennek, hogy Ödön eddig a miénk lehetett”.
Ugyanígy, Isten akaratában megnyugodva fogadta saját szenvedését is. 1929-ben a bécsi Löw szanatóriumba került. Innen írta Lili leányának: „Meddig hagy még szenvedni a jó Isten, nem tudom. Annyi örömet adott nekem az életben, hogy most, 60 évemmel a nehéz időket is hálásan el kell fogadnom”. Húgának pedig ezt mondta: „Tudod, hogy én nagyon boldog vagyok? Kegyetlenül szenvedek, de szeretem szenvedésemet, és jól esik, hogy Krisztussal viselhetem”. 14 hónapig tartó súlyos, de türelemmel viselt szenvedés után 1931. január 22-én, Bécsben halt meg. Piffl bíboros, a Bécsi Főegyházmegye érseke végezte a beszentelését. A főpásztor betegágyából kelt fel, mert azt mondta: ritkán adódik alkalom arra, hogy egy szentet temethessek. Ezután a holttestét Körmendre szállították, ahol a kastély kápolnájában ravatalozták fel. Gyógyult betegei és szegényei három napon át végeláthatatlan sorokban vonultak el koporsója előtt, és hangosan zokogva megvallották: a herceg úr szent volt. Holttestét Németújváron (ma Güssing) a családi sírboltban helyezték nyugalomra.
Halála után egyre nőtt az iránta való tisztelet, és sokan imádkoztak az ő közbenjárásáért. Boldoggá avatási eljárását – a hívek sokaságának óhaját teljesítve – 1944. augusztus 30-án a bécsi érsek és egyidejűleg a szombathelyi püspök indították el. A háború után – a sajátos körülmények miatt – a boldoggá avatási eljárás hosszabb időre megszakadt, majd 1987-től folytatódott tovább, de most már az eisenstadti és a szombathelyi egyházmegyék közreműködésével. Ettől kezdve ismét megkezdődtek a tanú kihallgatások és különféle lépések történtek arra, hogy egyre jobban megismerjék őt a hívek és imádkozzanak az ő közbenjárásáért és boldoggá avatásáért.
Több mint 15 könyv, 150 cikk és tanulmány jelent meg róla. A televízió bemutatott egy Batthyány filmet is. Egyre nőtt az ő emlékét idéző plakettek, emléktáblák, színes üvegablakok, festmények, sőt a templomok száma is.
Három Batthyány Társaság alakult, óvodák és iskolák vették fel az ő nevét. 1992. július 11-én a Szentatya ünnepélyesen kihirdette, hogy életében hősies fokban gyakorolta a keresztény erényeket. 1989-ben Batthyány László közbenjárására pedig csoda történt. Egy előrehaladott, áttételes rákbetegségben szenvedő beteg orvosilag megmagyarázhatatlan módon, hirtelen meggyógyult. Ezt a csodás gyógyulást 12 év után a római Orvosi és Teológiai Bizottság hitelesnek fogadta el. Ezután a Bíborosi és Püspöki Testület elé került az ügy, amely 2002. február 7-én rendes ülésén egyhangúlag kinyilvánította azt a véleményét, hogy Isten Szolgájának közbenjárására
Isten adta meg a gyógyulást. Erről a döntésről a kongregáció prefektusa értesítette a Szentatyát, aki elrendelte: készítsék el a „Decretum super miraculo”-t, vagyis a csodás gyógyulásról szóló dekrétumot. Ezután a Szentatya 2002. július 5-én ünnepélyesen kihirdette, hogy a kérdéses betegnek az előrehaladott, áttételes rákos betegségből való – igen gyors, teljes és tartós – meggyógyulását Isten adta meg tiszteletreméltó Isten Szolgája, Batthyány-Strattmann László közbenjárására. Majd a Szentatya – a szombathelyi és az eisenstadti megyés püspök kérésére – kihirdette a boldoggá avatás helyét és idejét: Róma, 2003. március 23.
Batthyány-Strattmann László a családi jelmondatát – „Hűséggel és szeretettel” – életében teljes mértékben megvalósította.
Forrás – Magyar Szentek és Boldogok